Ülök az üres vászon felett és próbálom megfoghatóvá, emészthetővé fogalmazni azt az útvesztőt, amibe néhány hónapja belekeveredtem. Bolyongok a mélység ismeretlen bugyraiban, amik egyszer elbizonytalanítanak, egyszer kapaszkodót adnak. Némelyik dermesztően hideg, így átsietek rajta (bár lehet, jobban tenném, ha inkább felfegyverezném magam egy kabáttal és fejlámpával), némelyikben elidőzöm, jól körülnézek, felfedezek, rácsodálkozok és biztonságban érzem magam. Már-már annyira, hogy hajlamos vagyok elfeledkezni arról, miért is jöttem ide, a barlang mélyére. 

Sétálgatok a folyosókon - valójában egyikről sem tudom, hová is vezet pontosan. Azt viszont tudom, hogy megyek és mennem kell. Minden nap lépek egy aprót előre. Lassan már alaklul a fejemben is a térkép. Örülök, amikor valami újat rajzolhatok rá. Egyre részletesebbet. Ki is színezem, amikor van kedvem, és gyermekként örülök az alkotásomnak. Ez már kétségtelenül meg van rajzolva, és senki nem veheti el tőlem a felfedezésem - ez már az enyém. Bízom benne, hogy egyszer majd másé is lesz...hogy ne csak engem gazdagítson.

Rá kellett jöjjek arra is, hogy bármennyire is jól megy a felfedezés, a talált kincsek halmozása, mit sem érek velük, ha nem látom a fényt, a felszínre vezető utat. Azt az utat, amelyre egyértelműen, biztos léptekkel, tiszta lelkiismerettel és bátorsággal szeretnék rálépni és végigmenni. Akkor is, ha olykor meredek létrákon, szakadékon, mocsarakon és félelmetes sötétségen keresztül vezet. Mert az út végén, újra megnyílik a világ. Tisztán, világosan, kétségek nélkül a maga teljes szépségében.

Azt hiszem, most kicsit megrekedtem. Meg kell javítanom a belső iránytűmet. Fel kell tennem a megfelelő kérdéseket, hogy válaszokat kapjak, megértsek, elengedjek és bátorságot gyűjtsek a döntéshez. A döntéshez, amelyből aztán cselekvés fakad és az a változás, ami miatt valójában elindultam ezen az úton.

S egyre inkább látom, és tanulom elfogadni azt is, hogy bár nagyon jó lenne, ha valaki végre megmondaná, merre van az előre, a válaszokat  nem mástól fogom megkapni, mert bennem vannak - belőlem kell megszületniük. Csak meg kell tanulnom megismerni és meghallani a saját hangomat: az ész, szív, lélek és a hit hangját.

Addigis viszem a keresztem és kincseim, tanulok, tapasztalok, alkotok, gyógyulok - mert mindez akkor is lehetséges, ha még csak úton vagyok.

Emlékszem, pont egy éve, ugyanígy, nyár végén leültem, visszatekintve az addig eltelt időszakra, sok mindent bedobozoltam. Ha valaki akkor megsúgja nekem, mennyi felemelő, áldásos pillanatban lesz részem a következő évben, biztosan nem hiszem el neki. Nagyon hálás vagyok, amiért végre, újra és egyre többször önmagam lehettem, egész évben, szabadon. Időnként már-már el is felejtettem, hogy kövekkel teli zsákkal a hátamon táncolok. 

A nyár külön ajándéka a visszatérő csend, nyugalom - a hegyekben, a természet ölelésében, a hosszú sétákban, a nyugodt estékben, szívből jövő beszélgetésekben. Nemcsak töltekeztem, de pihentem is. Azt hiszem, ennél nem leszek jobban felkészülve és feltöltve ahhoz, hogy szembenézzek a következő állomással - csak épp most nem a felhőkbe és világosság országába visz az utam, hanem lefelé, a mélybe. Eljött az idő egy olyan önismereti élményjárathoz, amire nem én fizettem be, és kedvem sincs hozzá, de a járgány elindult az alagútban, én pedig ülök a tetején és tanulok kormányozni a sötétségben. Itt az idő megnézni, milyen kövek lapulnak abban a zsákban. S tudom, hogy odabenn, a bánya mélyén fogok találni sok veszélyt rejtő zsákutcát is, levegőtlen-poros zugokat, ahol már rég óta nem járt senki, de bízom benne, hogy rejt még a hegy kincseket is, amiket, ha elég kitartóan (és jól) keresek, felhozhatok majd magammal a világosságba. És azt is tudom (csak sokszor hajlamos vagyok elfelejteni), hogy az úton egy percig sem leszek egyedül.

Elég tragikomikus érzés körbenézni az otthonomban. A káosz és tíz percek alatt rittyentett látszatrendek szépen tükrözik, mennyire van valójában rend odabent. Nem hiába rég nem hívok vendégeket, legfeljebb azt, aki jól ismer, és nem érzem azt, hogy álarcot kell vegyek a látogatása idejére. De vége a káosznak- nagytakarítás következik, mégha az elhatározásom nagyon ingatag lábakon is áll. Annyit azért eldöntöttem, hogy minden nap lépek egy aprót előre. Talán ez is megteszi, talán nem. Gyanítom, hogy amint rende raktam egy szobát odabent, a külső is vele együtt megszépül majd. 

Csak hát az a kert... Itt nőnek a legféltettebb kincseim, amiket rég óta kerestem- mégsem vigyáztam rájuk eléggé. Van, amit ültetni sem kell, nyílik magától is, és van, ami ezerszer érzékenyebb, mint gondoltam volna: nagyon megérzi, ha akár egyszer is elfelejted megöntözni. És bevallom, nem vagyok jó kertész, sose voltam. Nagy a hőség. Van virág , ami már elszáradt - talán túl késő megöntözni. Nem tudom, él-e még a gyökere. Mindenesetre, most lesz alkalmam kitanulni ezt a mesterséget. És lesz itt még nyíló orchidea, bonsaiok, meg árnyat adó robosztus fák, nemcsak kaktusz, gyom meg egy pár száraz kukoricaszár.

„Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a maga testének vet, az a testből arat majd pusztulást (veszedelmet); aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.” (Gal 6,7–8)

A túra 3. napja (fekete homoksivatag, Eyjafjallajökull és Mýrdalsjökull gleccserek, Markarfljótsgljúfur canyon, Emstrur)

Ismét nem vittem túlzásba az alvást. Pedig az előző napi kiadós túra után már szinte biztos voltam benne, hogy ezzel nem lesz gond. Legalább már nem bedagadt szemekkel ébredek - azért elég vicces, hogy az egész éves szinte tünetmentes lét után az allergiám az élettelen hegyek közepén ér utól. De most fizikailag is érzem a jeleit a táj változásának. Elbúcsúzom a gyönyörű panorámától, majd reggeli torna helyett átszeljük a nap első folyóját. Ha a kávé nem hatott volna, a jeges víz határozottan besegít az ébresztő folyamatba. 

Ez a nap a szintemelkedést és a táj változását tekintve is nagy kontrasztban áll az előző két napéval. Lapos, monoton mezőkön haladunk egész nap, csak jó messze emelkedik ki egy-egy hegycsúcs vagy gleccser látványa. Ideális alkalom a beszélgetésre - önmagammal, másokkal. Valamiért inkább az utóbbit választom. Pedig voltak ám terveim: ez lesz az én El Caminom, ahol majd meghozok néhány rég halogatott döntést, választ találok a dilemmáimra és a felismerésekkel gazdagodva térek majd haza. Nem így lett. Cserébe hallgatom a csendet, a szél zúgását, esőcseppek kopogását - tudat alatt is elhessegetek minden gondolatot, ami kicsit is visszakanyarít az otthoni valóságba. Igyekszem megélni a jelen minden percét, amíg tart. És még a monoton, fekete homoksivatag látványa, apró köveinek ropogása a lábam alatt is megnyugtatóan hat rám. Egyszerűen jó a jelenben lenni. Rájövök, hogy túl kevésszer tapasztalom ezt az érzést (leragadok a múltban vagy épp rohanok valahová) - azt hiszem, az itt és most intenzív megélése teszi igazán értékessé ezt a négy napnyi 60 km-t számomra.

Inkább kifaggatom Zak-et a túravezetői életről, a minket körülvevő tájról. Mára már többet tudok a vulkánokról és gleccserekről, mint gondoltam, hogy valaha is érdekelni fog. Ezeknek a hegyeknek, vulkánoknak története van, mind különböző természetűek - egyik szelíd, kiszámíthatóan jelzi az ébredezését, más alattomosan, lappangva őrzi évek óta a földrengések és belső kitörések által gyűjtögetett vizet, majd minden előjel nélkül hirtelen árvízzel árasztja el a környéket. Közeledünk a hírhedt Eyjafjallajökull vulkán felé, ami 2010-ben az Európát is nagy füstfelhővel elárasztó kitörésével került be a köztudatba- le is bénította akkor egy időre a légi-közlekedést. Én meg most szinte testközelből láthatom. Ahogy kezdem megismerni a vulkánok különböző természetét, meglepő módon, most már nem félek tőlük.

A sivatag közepén szinte délibáb szerűen a semmiből előbukkan egy zuhatag. Azt hittem, ez lesz a nap legnagyobb meglepetése. Tévedtem. Egy-két órával később már látva a távolban a kempingünket, csodálkozva kérdem Zaktől, mit fogunk csinálni a nap hátralevő részében, ha ilyen hamar célba értünk. Válaszul cinkos mosollyal kanyarít egy "teszünk még  egy kis kitérőt erre..." - már látom az arcán, hogy ismét valami nagy meglepetést tartogat számunkra. Pedig az eddigieket, szinte biztos vagyok benne, hogy már nem fogja tudni felülmúlni. És ekkor meglátom azt, amire álmomban sem számítottam: Izland Grand Canyon-ját, a Markarfljótsgljúfurt. Semmi táblát vagy ide vezető ösvényt nem láttam, ami jelezte volna, hogy itt valami felejthetetlen vár rád. A föld hirtelen kettéhasad, s a 200 méteres mélység alján valahol ott zúdul lefelé egy gleccserfolyó. Kimerészkedek a hasadék szélére, hogy a lehető legközelebbről láthassak le a mélybe. Azt hiszem, senki nem találja a szavakat.

Ismét egy remek kilátón állítjuk fel a sátrainkat. Épphogy tető alá helyezzük a cuccainkat, elered az eső. Melegszünk kicsit a közösségi sátrunkban, miközben kint a grillen a "megrendelt esőmentes fél óra" alatt készül az utolsó vacsora: grillezett báránycomb, vajas főtt krumpli, saláta, egy kis igazi francia vörösbor. Meghitt hangulat. Olyan, mintha egy karácsonyi terített asztalnál ünnepelnénk együtt a közös élményeinket. Nincs kedvünk megmozdulni - most már nagy poénkodások mennek. Összeszoktunk a 3. nap végére. Lefekvés előtt kicsit kisüt még a nap, drukkolunk a szivárványnak - erre pár percen belül, halványan ugyan, de beszínezi az eget, és méltón megkoronázza a napunkat. 

A túra 4. napja (Þórsmörk. Mount Einhyrningur -az egyszarvú hegy, Seljalandsfoss)

Ezen a reggelen keserédes az ébredés - utoljára pakoljuk össze a sátrainkat, s vágunk neki az utolsó együtt töltött napunknak. Szerencsére még vár ránk jónéhány óra a hegyekben, mielőtt felszállnák a felföldi járgányunkra, és ki-ki a maga útján folytatná tovább izlandi kalandjait. 

Gyönyörűen süt a nap, szinte végig kísér az egész útvonalon. Tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy teljes szépségében nézhetem ezt a tájat még ma is. Ennek ellenére a szél, felhők és a terep változásai folyamatason arra késztetnek, hogy hagymaként ki-be csomagoljam magam a rétegeimből. Cipzár fel, sapka-kesztyű fel, kabát, sapka-kesztű le, két perc múlva ismét fázom: kabát fel, cipzár le, cipzár fel...és ez így megy már negyedik napja. Eleinte még jókat röhögök magamon, a végére már teljes rutinossággal tudok már botokkal a kezemben huszadjára is kesztyűt-kabátot fel-le húzni. 

Utoljára kapunk még egy kis ízelítőt a sivatagos hangulatból, aztán szép lassan teljesen eltűnik a feketeség, talán a barna is egyre inkább megzöldül. Az óceán felé közeledve (ami egy pillanatra fel is bukkan a távolban az egyik hegy tetejéről nézve) egy kis kvízjáték eredményeképp megtudjuk a valós nevét az orrszarvú hegynek (mégsem Joda feje hegy). Először életemben látok húsevő növénykét a sziklák tetején - bár "hús" az errefelé nem sok, de biztos tudja, miért nőtt épp oda. Elvégre, én is szívesen lennék növény az izalndi felföldön, ha a nap 24 órájában ingyen tárulna elém ez a panorámakép. Vagy az, amit a következő ebédszünetünkben látunk. Kiülünk egy sziklás nyúlvány tetejére, lógatom a lábam a szakadék fölött. Nem sietünk, elidőzünk a látványban - valahogy mindenki csendben majszolja a szendvicsét. Talán ez az utolsó ilyen kilátás.

Nemcsak a hegyekre jó nézni. Időnként rápillantok a társaim arcára is a négy napunk során. Láttak már ezt-azt a világból, mégis egyhangúan esünk ámulatba számtalanszor egy-egy mérföldkőnél. Még a túravezetőnk is olyan fülig érő mosollyal és elképedve nézi a tájat, mint mi, akik először látjuk. Pedig neki aztán nem kell spórolnia a kilátással. Bár szeretem a munkám, kicsit azt érzem, az övé a világ legklasszabb és legvagányabb foglalkozása. Igaz, sok hónapnyi zord idővel és végeláthatatlan sötétséggel kell fizetni érte.

Utolsó folyóátkelésünket a lábujjaim már hosszabb távon is megérzik - jeges nagy sodrású térdig érő vízben lépkedve átérünk Þórsmörk völgyébe, egy gleccserek által körbezárt buja-zöld vidékre. Az a térdig-érő fa kezdemény, amit előző nap többen csodálkozva álltunk körbe, itt már szerves része tájnak. Sőt, talán azt sem túlzás állítani, hogy valódi erdőbe értünk. Igaz, inkább fenyőfák és bozótok keverékének nevezném azt, ami körbevesz, de már határozottan megtelik élettel a környék. A sűrű lupin mezők lilává varázsolják a fél hegyoldalt, néhány ismerős pitypang is felbukkan. Azért elmosolyodom a júliusban nyíló orgona látványán. Na igen, itt ilyen a nyár.

Elérünk az utunkat jelző kék-fehér oszlopok utolsó darabjához, ahol hivatalosan is véget ér a Laugavegur túraútvonal. Emlék képpen mindenki hazavisz innen egy szelfit, és a völgy aljába érve újra visszatérünk a civilizációba. Ünneplés képpen, megiszom a többiekkel életem legdrágább sörét, kicsit még csacsogunk, aztán felpattanunk a hegyi buszra, ami további folyóátkelésekkel teszi kalandosabbá a Reykjavikba vezető utunkat. Büszke vagyok a francia nyugdíjas házaspárra, akik 72 évesen zokszó nélkül tették meg velünk ezt a négy napos utat (egy két hónapos izlandi kiruccanás keretében) - egyszer majd én is olyan nyugdíjas szeretnék lenni, mint ők. 

Van még két teljes napom Izlandon. Az egyiket lovastúrával töltöm. Kb. egy percnyi gyorstalpaló után kell helytállnom a további órákban. A végére egész jól összeszokunk az én izlandi paripámmal. Élvezem is, de fejben, lélekben még mindig a felföldön járok.

Másnap már hólyagos lábbal (és talán lázasan is) derítem fel Reykjavík hangulatos utcáit. Annyira már nem esik jól, de kihasználom az utolsó itt töltött órák mindegyikét. Barangolok a Perlan múzeum mini jégbarlangjában, újra megnézem az én szeretett izlandi hegyeimet a FlyOver Iceland fantasztikusan élethű repülés-élménye által (még egy pár könnycsepp is lecsorog az arcomon), emlékül magamba szívok egy kis friss, szeles, sós óceáni levegőt a kikötőben. Lesem a bálnákat. Úgy tűnik, azokért máskor kell visszajönnöm ide.

Éjjel indul a gép, késik több mint három órát. Elfáradtam, fázom. Először látok sötétséget Izlandon. Nem tart többet egy óránál. Velem zárja le a nap az itt töltött varázslatos egy hetet. A repülő ablakából már világosan látom Grindavik városkáját is a körülötte húzódó friss láva vonalaival. Utoljára leveszem a sapkám, pulcsim, kabátom. 33 fokos kánikulába érkezem haza. Azóta is próbálok felocsúdni ebből a csodavilágból. Hálás vagyok Izland minden apró kavicsáért és esőcseppjéért.

Nincs kétség - nem ez volt az utolsó találkozásunk.

Véééégre! Eljött az idő, hogy nekiinduljak annak a négy napos útnak, amit annyira vártam; amiért hajlandó voltam lemondani a sarki fény látványáról, na meg megbarátkozni a futással (mert ugyebár a hegyekhez kell a kondi). Irány a Laugavegur trail, a világ legszebb 20 túraútvonalának egyike - azt hiszem, teljes joggal kapta meg ezt a címet.

Nagyjából sejtettem mi vár rám, hisz szorgalmas diákként készültem minden itt töltött napomra. Mégis, gyermeki rácsodálkozással estem ámulatba a napok minden órájában. A Felföldre vezető út is sejttette: oda megyünk, ahova télen talán még a madár se jár, nyáron meg a turisták közül is csak az elszántabbak. A jó minőségű betonút szép lassan sima, majd egyre zötyögősebb egyirányú földúttá változik. Elvétve felmerül egy-egy, a semmi közepén hagyott személyautó, néhány kósza folyó, amit a buszunk hidak nélkül is rutinos könnyedséggel szel át (valószínűleg már sokadjára), és mi órákon át haladunk befelé az egyre szürkébb, sivárabb vidékre. Köd van, szitáló eső köszönt minket a kiindulópontunkon.

A túra 1. napja (Landmannalaugar, Laugahraun lávamező, Bláhnúkur vulkán, Mt. Brennisteinsalda)

Megérkeztünk Landmannalaugarba. Megismerkedem a tíz másik csoporttársammal, akikkel együtt neveztünk be erre a közös kalandra és a bolgár származású túravezetőnkkel, Zaharival (Zak), aki egyike azoknak, akiket annyira elvarázsolt ez a világ, hogy inkább ideköltözött a családjával, hogy az életük mindennapos része lehessen az, amit én most egy instant pár napos tömény kapszulában kapok.

Szitál az eső, hideg van, kicsit visszabújnék a meleg otthoni buborékomba, de sátorállítás helyett inkább nekivágunk az első hegynek, hogy felderítsük a környéket. Felérünk az első csúcsra, közben úgy süvít a szél, hogy majd lefúj a hegyről, alig látok ki a szemüvegemen a párás esőcseppektől, és közben vigyorgok, mint a vadalma. Rájövök, hogy így teljes az élmény, ha nem csak a kirakatba illő tökéletes képek látványát tapasztalom meg, hanem mindazt, ami hozzá tartozik. Lassan eláll az eső, felszáll a köd, körbenézek, és néha úgy érzem, a Holdon vagy a Marson járok, de legalábbis nem ezen a bolygón - a mienket nem ilyennek ismerem. Amit látok, az végeláthatatlan kopárság a barna-szürke-zöld-fekete összes elképzelhető árnyalatában. Színes hepe-hupák mindenfelé, amiknek a nagyságát fel sem tudom mérni, mert nincs egy darab fa, ember, bármi, aminek az arányához hasonlíthatnám. Állok, és úgy érzem, egy hihetetlen képeslap részévé váltam. A hegyről lefelé jövet átszeljük az első folyót. Híd az nincs - és ez így marad az elkövetkező napokban is. Legalább már van összehasonlítási alapom, hogy nem minden gleccserfolyó egyformán hideg. Egy rücskös fekete lávamezőn át haladunk tovább, ami úgy néz ki, mintha valaki gigantikus fekete brokkolikat szórt volna szét a tájon. Próbálom befogadni azt a sokféle látványt, ingert, ami az elmúlt 3-4 órában ért, de nem igazán jut idő a feldolgozásra, mert a táj annyira ámulatba ejtően gyönyörű és kreatív, hogy jelen kell legyek a pillanatban. Minden pillanatban. Nem is fotózom túl sokat, és örülök neki. A kempingbe visszatérve csobbanunk egyet a természetes hőforrások által képzett medencében - el sem hiszem, hogy meleg vízű folyóban ücsörgök egy sziget hegyeinek közepén, egy olyan kilátással, amiért minden nap hajladó lennék fizetni, hogy az otthoni ablakomat kinyitva ezt lássam. Közben a közösségi sátrunkban készül a vacsora - nem is akármilyen! Minden este helyi jellegzetes ételekkel zárjuk a napot, amik eszméletlen finomak. Az első napi: paprikás-tejszínes tészta füstölt lazaccal. Lefekvés előtt még kicsit körbejárom a kempinget - a hangulatos kiszuperált buszokból rögtönzött kisbolt mellett  nagy meglepődésemre egy kis tábortüzet látok. Pont erre vágytam (de azért mai napig érdekelne, honnan szerezték hozzá a tűzifát). Nem bírom megszokni, hogy nem sötétetik be, de azért próbálok aludni. Nagy nap vár ránk másnap.

A túra 2. napja (Hrafntinnusker sivatag, Reykjafjöll riolit hegység, Álftavatn tó)

Izgalommal telve vágok neki a túránk legnehezebb napjának. Elég sok emelkedő vár ránk a nap folyamán, amihez kell is az energia. Egy rövid időre újra átkelünk a fekete obszidián kövekből álló csillogó óriás "brokkolikon", ami gyakorlatilag egy a természet által alkotott fekete üveg mező (szerintem egy űrséta valami hasonló érzés lehet). Lövünk egy gyors csoportképet a nap elején, ami hamar hagyománnyá válik. Nagyjából kialakul köztünk egy sorrend is a libasorban, ami aztán többnyire így is marad a túra hátralevő részében. Az elsők közt megyek - a türelmetlen énem mindent (is) azonnal látni akar és élvezni szeretné a kilátás pinden percét, amíg a sor vége is megérkezik. Először kerül testközelbe a geotermális térség ereje: sejtelmesen fortyogva elő-elő bukkan a földből egy-egy gőzölgő hőforrás, megcsodálom közelebbről is, aztán amint hátat fordítok, ismét tátva marad a szám. Azt hiszem zárójelesen ugyan, de még egy tételt kipipálhatok a bakancslistámról. Meglátom a szemközti hegy oldalában az én áhított szivárvány-hegyeimet. Igaz, ez nem épp a perui verzió, de az izlandi is nagyon is valóságos. Egyre több színnel vesz körbe a riolit hegység, s ahogy lassan emelkedünk, eltűnik a civilizáció és az élet minden jele. Hegyekben vagyok, erdő nélkül. Nincsenek fák, bokrok vagy fű. Nincs internet, telefon, se térerő. Nagy ritkán feltűnik egy-egy zöld mohafolt és egyfajta apró lila virág, ami rejtélyes módon valamiért jól érzi magát a terméketetlen sivár talajon. Azt hiszem, meg tudom érteni. Teljes nyugalomban, napsütésben lépkedek lassan felfelé a végtelen dimbes-dombos tájon (ami most még ismeretlen buckák tengere - ködösebb időben nagyon egyszerű lenne itt eltévedni). Átveszem a természet lassú, monoton rezdüléseit. Nem érzem a szintemelkedés súlyát, nem hiányzik semmi. EZ volt az, ami hiányzott. Csak reménykedem, hogy nem múlik el túl hamar ez a maréknyi csoda. 

Szép lassan megjelennek az élet apró jelei. Egyre nagyobb foltokban terül el a mohás-zuzmós földtakaró, s a szürkés-barnás színtengerbe óhatatlanul is beszivárognak a zöld egyre több féle változatai. Újra geotermális mezőre érünk. Körülöttem váratlan helyekről pöfögnek fel a fumarolák, a hideg vizű patak belefolyik a bugyogó száz fokos gőzbe (amin akár öt perc alatt egy főtt tojást is összedobhatnánk), kanyarog a ködben a hegyi kispatak lefelé a völgybe. Mi pedig az egyik kanyarban leülünk ebédelni. Puha mohás földre huppanok - nagy meglepődésemre egy kis padlófűtés is jár a kipárnázott üléshez. A zöld meleg mohatengerben színes apró virágok bújnak elő, szemközt látszik a következő célpontunk hóval borított kupolája, a gőz által varázsolt ködfelhőkön átkérezkedik a nap szerteáágazó sugara, közben hallgatom, ahogy lassan csordogál a patak. Eszem a szendvicsem, és arra gondolok, hogy szerintem meg sem lepődnék, ha most tündérek kezdenének repkedni körülöttem. Ennél szürreálisabb és gyönyörűbb helyen még sosem ebédeltem, az már biztos. 

Annyira jó itt, maradnék még, de a nap több, mint fele még várat magára. Menni kell. A zöld újra átvált barnára, a barna feketére, s ahogy egyre magasabbra érünk, a vakító fehér hótakaró átveszi az uralmat a sötét színek felett. Órákon át haladunk a hol bokáig, hol térdig érő hóban. Az olvadozó jégkása alatt időnként váratlanul belereccsenek egy kis patakba (ami látatlanul a hótakarónk alatt csordogál, ki tudja merre). Örülök, hogy tizenöt év után is jól vizsgázik a bakancsom. A hó helyenként keveredik a fekete vulkanikus talajjal, mintha egy kakaós kásában túrázgatnánk - ennek örömére Zak kását főz másnap reggelire. A hegy tetején ritka kilátásban lesz részünk. Azon mázlisták közé tartozunk épp, akik látják a lépteiket, nincs köd, süt a nap és még kilátás is jár hozzá. Az esetek 95%-ban itt zord, nyirkos, ködös idő köszönti az itt járókat (sajnos többek vesztére), akik GPS híján elég csekély eséllyel találják meg az innen kivezető utat. Talán egyszer visszajövök ide, hogy az igazi énjét is közelebbről láthassam ennek a misztikus vidéknek. Azért a következő völgybe telepített kemping elég sok jelét tükrözi a jellemzően zord körülményeknek. Fekete köves-sziklás eláztatott talaj, hószigetek mindenütt, itt már szitál az eső, borul az ég és őszintén szólva, megkönnyebbülök, hogy nem itt lesz a ma esti főhadiszállásunk.

Szép lassan kiérünk az olvadozó hómezők fogságából. A következő hegyen túl már látszik: nemsokára új fejezethez érünk. Az átszelésre váró patak szimbolikusan is jelzi, hogy valamit hátrahagyunk, innentől másként lesz. Egy órán át gyaloglunk az U-alakú, gleccser vályta völgyben a kempingünk felé. Két oldalt kimagaslanak a zöld kúpok a hófedte csúcsaikkal, középen visszatükröződik a napsütés az Álftavátn tó felszínéről, a kék ég szürkés felhői mögül helyenként átszivárog a nap sugara. Mindezt egy óriás panoráma képen, tálcán kínálva nézhetem holnap reggelig. Napok óta talán először találom az eddig külön-külön látott színvilágot egy helyen. Egyre több madár köröz felettünk, minden harmóniában van. Az jut eszembe, biztos a mennyország is ilyen. Egy kicsit még bámulom a sátram ajtaján át. Este bárányleves. Kell ennél több?!

Megérkeztem. Éjfél is elmúlt, a napsütés és a fülig érő mosoly az arcomon viszont nem megy sehová - marad. Még alvás közben is (mondjuk abból nem sok jutott). A transfer busz ablakára tapadva lesem a legutóbbi vulkánkitörés nyomait, és szivacsként próbálok magamba szívni minden apró részletet, hogy mire innen hazamegyek, valamennyire teljes legyen a kép. Most már tudom: a kép valójában sokkal nagyobb, mint képzeltem, s hogy ez a pár itt töltött nap pont arra volt elég, hogy az Izland iránti rajongásomat, kívácsiságomat növelje - épphogy csak kinyitogattam egy pár ablakot. Egyszerűen vissza kell még jönnöm, hogy legalább résnyire beleshessek a többi mögé is.

Hamar kiderül számomra, hogy ez egy nagyon más világ, mint amit valaha is láttam. Itt még a természet az Úr, az ember pedig megtanulta tiszteletben tartani a hatalmas erejét, és alkalmazkodni a viszontagságaihoz. A föld (és így az ember is) állandó mozgásban van. Kb. 130 vulkán uralja a szigetet, aminek egynegyede ma is szorgalmasan végzi a dolgát. Földrengések alakítják a tájat, a házakat; a szélszőséges és kiszámíthatatlan időrás az év nagy részében nincs túl jó barátságban az emeberrel - aki megtanulta, hogy itt csak a változás állandó. Nincsenek ezer éves múltról mesélő házak, vagy fák, cserébe van a szívós, viking eredetű büszke nép, aminek legértékesebb, évszázadokon át megőrzött kincse a történeteik - beleszövik a megmagyarazáhatatlant az elfek és trollok meséibe (akikben a lakosság nagy része a mai napig hisz).
Folyamatosan újraépülnek az utak; hidak, amelyek alatt már nem folyik folyó (mert azóta jobb utat talált magának); van félévnyi zord sötétség és kb. három hónapnyi rés, amikor a kapuk nyitva állnak a Felföld csodái előtt. A geotermális mezők termálvize és gleccserek kirstálytiszta vize folyik a csapból, növeli az epret/paradicsomot, biztosítja a fűtést vagy az áramot. Így hát aztán nem csoda, hogy fillérekért lehet órákon át termálvízben zuhanyozni, nyitott ablak mellett fűteni, non-stop fénnyel ellátni egy üvegházat, vagy épp a patakból feltölteni a kulacsot. Minden más viszont méreg drága, mert behozatalra szorul. 

Az egész országban kevesebben élnek, mint a szülőhazám fővárosában (azok egyharmada is Reykjavikban), a sziget többi része kisebb település/farm és végeláthatatlan, lakatlan gleccser, terméketlen lávamező vagy épp homoksivatag, gejzírek és vízesések sokasága. Bárhová utazok, ötpercenként annyit változik az engem körülvevő táj, mintha egy TV különböző csatornáit váltogatnám gombnyomásra. Egy nap leforgása alatt látok hatalmas vízesést, óránként 10x kitörő gejzírt, egy krátertavat, paradicsomfarmot és azt az egyetlen helyet a világon, ahol az eurázsiai és észak-amerikai tektonikus lemezek a földfelszínen találkoznak. S miközben a sok inger, élmény filmkockáinak megörökítése aludni is alig hagy, még csak nem is sejtem, hogy valójában még semmit sem láttam Izland valódi énjéből. Mert az igazi nagy kaland csak most kezdődik...

Napok óta keresem a szavakat. Keresem, és csak nehezen találom. Mert, amit láttam, átéltem, tanultam, éreztem, arra nehezen illik olyan jelző, ami hűen tudná visszatükrözni a pillanatot. Egy ideje szövögetem, dédelgetem ezt  a kis álmot, amire jó volt vágyakozni, képzeletben eltervezni minden apró részletét, szabaddá válni a gondolatban - egy kicsit elmerülni egy olyan világban, ahol lehetnek ötleteim, ahol számít az én. Sőt, kiteljesedhet! Aztán egyszer csak beindult a gépezet, és a kósza ötletből bakancslistás tétel lett, majd egyik döntés követte a másikat, én meg egyszercsak el kellett higyjem, hogy márpedig, lehet még olyan, hogy az álom valóra válik - az ÉN álmom.

Mindeközben legbelül azért dúlt a harc a kételkedő énemmel, aki próbált visszarángatni a realitásba és emlékeztetni, hogy mennyi füstbe ment tervet kellett elengednem korábban, és lássam már be, a dolgok alakulását nem én irányítom - így aztán minek is álmodozzak?! Szerencsére, felülkerekedtem önmagamon, s egyre hangosabb lett az élet utáni vágy.  Egyszerűen, álmokat szőni jó. Az álmok bármikor bárhová elrepítenek, legyen bármilyen rossz napod is. S rájöttem, hogy ha mégsem pont úgy alakul is a terv, ahogy szeretném, már az oda vezető út, az izgalmakkal teli várakozás, ráhangolódás miatt is megérte. Már az is óriási hozadéka a tervező fázisnak, hogy a kondim vissza(vagy meg?)szerzése érdekében elkezdtem futni. Én. F U T N I. Világ életemben utáltam. De hát, a sielés, tánc meg túrázás azért nem egy bárhol bármikor elérhető rendszeres mozgásforma. Azért túlzásokba ne essünk: még mindig nem mondhatnám, hogy szeretek futni, de már az is meglepő tapasztalat, hogy utólag jól szokott esni, sőt, néha már hiányzik. Mindezt, egy hét élményéért cserébe.

Utólag, már csak mosolygok magamon, hogy is csöppentem pont ide. A cél: látni a sarki fényt - azt a színes ritka csodát, amit a napkitörések hatása rajzol a pólusokon fekvő országok egére. Egyszer csak belebotlottam ebbe a "kis" szigetbe az Óperenciás tenger közepén, s ahogy kezdtem egyre jobban megismerni, a sarki fény elhalványult, s felülírta a különös, egyedi tájak utáni kíváncsiság, a természet szeretete. A sarki fény továbbra is maradt a bakancslistán - cserébe viszont kaptam egy akkora ajándékot, amire életem meghatározó élményeinek egyikeként fogok emlékezni.

És igen, biztos vagyok benne, hogy más élmény lett volna társakkal, barátokkal nekivágni az úticélnak, ahol van kivel megosztani a pillanatot, az emléket, a közös tervezést. Végül valamiért úgy kellett lennie, hogy ez csak az én utam legyen - és ez így van jól.

A visszaszámlálás a végéhez ért, s én elrepültem a sötétségből a világosság országába. Egy olyan helyre, ami a nemrég onnan visszatérő kollégám szerint nem embernek való. És miközben, amit ott láttam, szinte alig hasonlít bármiben is az otthoni környezethez, mire odaértem, azt éreztem: ismerem - otthon vagyok.   

Izland. Itt vagyok, látlak, érezlek, és még mindig nem hiszem el.

Az elmúlt néhány hónapban jegyet váltottam egy vonatra, melyet még én sem tudok pontosan hová tart. Mindenesetre, élvezem az utazást. Utazok ismerős tájakon barátokkal, melyek egy életen át elkísérnek, és vadidegenekkel ismeretlen vidékeken. Utazok az időben.

Néhány héten át elkapott a nosztalgia örvénye és visszavitt azokba az időkbe, amikor életem legnagyobb kalandjait éltem át. Amikor fiatalon nyakamba vettem a világot: fapados buszjáratot kerestem a new yorki China Townban; sikítva zuhantam a világ akkor egyik legnagyobb hullámvasútján; fáklyás menetben eveztem éjszaka egy érintetlen félszigetre; frissen érettségizve gyerekeket tanítottam több ezer kilométerre az otthonomtól; újra büszke (és zöldfülű) gyakornok voltam az EP-ben; és bicikliztem Schiermonnikoog vadregényes szigetén. Olyan akadályokat ugrottam meg, amikre nem gondoltam, hogy képes vagyok. Rengeteget tanultam a világról, az emberekről, és velük együtt önmagamat is elkezdtem megismerni. Valamiért most újra el kellett mennem ezekre a helyekre. Érdekes módon, a sors újra összehozott azokkal az emberekkel néhány órára, akikkel ezt az utat annak idején együtt tettük meg, és kicsit újra együtt utaztunk a közös múltunkba.

A vonat tovább indult. Éreztette velem, hogy már jópár lóugrásnyira vagyok az életutamon, mégha időnként most is lélekben húsz évesnek érzem magam. Hirtelen jó messzire kerültem - olyan helyekre és időkbe, ahol sohasem jártam. Eljutottam a perui szivárványhegyekbe; megnéztem az északi fényt; megmásztam Takyval a rég elmaradt Rozsutec-et; újra száguldoztam lefelé az Alpok ámulatba ejtő gleccserein, és elővettem a kis füzetemet, amibe, most már tudom: a bakancslistámat fogom írni. Következetesen, reálisan, megvalósítható pontokkal. Mert igenis, van még ezernyi hely a világban, ami rám vár - ahol még feladatom van.

Egy idő után a kalandexpressz visszavett a tempóból - most egy ideje egy helyben áll. Ki kell szállnom kicsit, hogy körbenézzek - kezdem észre venni, hogy ez a táj is ezernyi kincset rejt, amit a robogó vonatról nézve látni nem lehet. Lógatom a lábam a hegycsúcs tetején, amire nekem kellett felmásznom, és csak bámulom a kilátást. Elidőzök a részletekeben, hogy észre vegyem az értéket, a lehetőséget és hálát adjak.  Azt hiszem, kezdek megérkezni. Nem a célba, hanem az útra, amin lennem kell - az útra, amely jó irányba vezet. Az útra, ahol van egyensúly, van feladat, kihívás, öröm és élmény; ahol vannak eszközeim az akadályok leküzdéséhez; ahol van itt és most, és ahol jó a jelenben lenni.

Nem tudom, mi lesz a következő állomás, ahogy azt sem, hogy mikor van a menetrend szerinti következő indulás. De talán nem számít, amíg tudom, hogy jó irányba haladok. Addigis egy kicsit "megérkeztem" , és igyekszem értékelni a megtett utat, mindazt, amit látok, és ami még előttem van.

Pár hete egyedül sétáltam az utcán a sötétben. Próbáltam helyretenni magamban sok mindent.
Egy arra sétáló kutya felém tart, a gazdája megszólít: "Jól vagy? A kutyám megérezte, hogy szomorú vagy..."
És beszélgettünk másfél órán át. Ismeretlenül.

És hazafelé menet megértettem, az Isten a tenyerén hordoz - nem ez az első és utolsó ajándéka. Csak sokszor nem csillogó ajándékpapírba csomagolja masnival a tetején. Van, hogy csak a zsebedbe rejt egy apró kavicsot, ami minden érintéskor eszedbe juttatja, erősebb vagy, mint gondolnád. Van, hogy a szomszédba költöztet egy családot az eltávozó jóbarátok helyébe, akit nagyon a szívedbe zársz. Van, hogy a szívedbe ültet érzéseket, amiket nem szeretnél érezni, később viszont megérted, miként szolgálják a növekedésedet. Van, hogy nyugalomra, egyedüllétre vágysz, és Ő emberekkel és feladatokkal halmoz el; van, hogy ezernyi kérdést próbálsz megválaszolni, és csendet kapsz válaszul. És van, hogy Téged küld ajándékként mások számára, amikor azt gondolod, neked lenne szükséged segítségre.

Mostanában sokszor eszembe jutnak N. atya szavai, akivel nemrég beszélgettem egy jót: " Van, hogy el kell engedned azt, amibe próbálsz görcsösen kapaszkodni. És csak felfelé kell fordítani az ökölbe zárt tenyeredet, megállni, és nyitottá válni az Ő kegyelmeire."

Úgy érzem, elkezdtem nyitogatni a bezárt ajtóimat. Nem is értem, miért nem tettem hamarabb. Talán nem voltam  nyitott és elég erős annak befogadására, ami az ajtón túl vár rám, vagy csak nem találtam a megfelelő kulcsot. Pedig van olyan ajtó, ami eddig is nyitva állt, csak be kellett volna mennem rajta. Most viszont megyek. Megengedem magamnak, hogy érezzek; hogy szabadon dönthessek; hogy egyre több helyzetben Önmagam lehessek. Engedem, hogy a beszűrődő napfény mosolyt csaljon az arcomra, és valahogy most nem számít, hogy közben a cipelnivaló továbbra is nehéz maradt.

"Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem…
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten."

/Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem/

Mielőtt bárki arra asszociálna, hogy micsoda fergeteges nyaram volt (igaz, olyanról is be tudnék számolni, mondjuk 15 évvel ezelőttről), azt le kell lombozzam. Az idei nyár más tekintetben sikeredett kimagaslóra. Azt hiszem, az elmúlt két hónapban végigjártam az érzelmi skála mindkét végletét és köztes lépcsőfokait. Egyesével. Idén nem nyaraltam külföldön (hacsak a szülőhazám nem számít annak), mégis egy kicsit minden zeg-zugot bejártam - lélekben. A fényképeket leginkább az emlékezetemben és szívemben raktározom - a mesterműveket újra és újra előhívom, hogy újra és újra örülhessek nekik, s csak merem remélni, hogy a rosszul sikerült emlékképeknek nem marad bennem hosszú távú lenyomata.

Idén nyáron...

• ...a nagyobbik csemetém először járt tábor(ok)ban. Sőt, habzsolta őket. Igaz, az estékre még hazajött, de kitartóan végigcsinálta mindet. Önállóan. Lételeme, hogy társaságban legyen, szabadon alkothasson, barátokat szerezzen. Mindezt olyan természetességgel teszi, hogy a gyerekkori énem sokat tanulhatott volna tőle. Az érzelmi inteligenciáját néhány felnőtt is megirigyelhetné. Büszke vagyok rá.
• ...először a kisebbik leányzóm mosolyogva játszott. Igen, az elmúlt éveinket tekintve ez nagy dolog! Órákon, nemcsak perceken át játszott, s már nemcsak velem vagy egyedül, hanem a kortársaival is. Kibújt a régi bőréből (aki végigkísért az úton, az tudja...) és a szoknyám mögül; végre el merte engedni a kezemet, kicsit bontogatta a szárnyait, miközben egész évben többet küzdött, mint mi valahányan együttvéve a családban. Ő a legnagyobb és legálhatatosabb harcos, akit ismerek. Büszke vagyok rá.
• ... először logisztikáztuk végig a nyarat dolgozó szülőkként. Nem kis fejfájást és többszöri újratervezést igénylő feladat kisakkozni az állandó gyerekfelügyeletet, de sikerült. És magamra is büszke vagyok, amiért megdolgoztam egy olyan pozícióért, amit szeretek, családbarát, rugalmas, és ahol a kollégák meglepetés szülinapi tortával és mindennapi mosollyal várnak
• ...először éreztem azt, hogy leggyőzhetetlen óriásokkal küzdök (emberekkel, intézményekkel, betegségekkel), miközeben sokszor nem tudom, melyik mesekönyv melyik történetében kéne keressem az óriás gyenge pontját. 
• ...először (és remélem, utoljára) tapasztaltam meg, milyen "tíz évet öregedni" egy óra leforgása alatt. Már szinte rutinszerűen minden nyarunkat kórházban kezdjük, de ez most más volt. Bele se merek gondolni, mi lett volna ha...
• ...több élet, kapcsolat hullott darabjaira körülöttem - igyekszem nem magamra vállalni másnak is a terhét, de azért próbálom/tam segíteni foltozni a lyukakat, amennyire tőlem telik. Mégis sokszor azt érzem, hasztalan a segítségem, s közben a saját házam táján is bőven lenne mit kisepregetni
• ...először megtapasztaltam, hogy egy igaz barát, egy üveg borral a mi kis "Dubaiunkba" menekülve többet ér minden pszichológusnál. Együtt sírunk, együtt nevetünk, együtt gyógyulunk. Hálás vagyok érte!
• ...először vittem el magammal a nagylányomat a hegyekbe. Csak mi ketten. Látva a szemében azt a tüzet és csillogást, ami az enyémben is tükröződik, amikor meglátom a Tátrát, nagyon örül a szívem, hogy egy kicsit át tudtam neki is adni abból a csodából, amit szavakkal elmondani úgysem lehet.
• ....újra megtapasztaltam a zene lélekgyógyító erejét. Az egyik megküzdési stratégiám. A zene a lelkem tükre. Felszabadító. Szeretem, a részemmé vált, és amíg élek, többé nem engedem el. 
• ...hosszú idő után először gyermeki lélekkel, pillangókkal a gyomromban vártam programokat, emberekkel való találkozásokat. Egy kicsit újra éreztem, hogy élek. Újra merek álmodni és hinni abban, hogy nem csak a megalkuvás és a lemondás útja lehet az enyém, hanem ennél sokkal több is. Még ha a módját és realitását most még nem is annyira látom.

Vége a nyárnak. Vége egy újabb fejezetnek. Most lezárok, elvarrom a szálakat, dobozolok. Örülök, emlékezek, hálás vagyok, vágyakozom. Összeszorul a szívem, feldolgozok, elengedek. 

Próbálok lélekben felkészülni és emlékeztetni magamat, hogy ideje lenne előre tekinteni, nagy levegőt venni, becsomagolni az útravalót és mozgósítani az erőforrásaimat.

Nagy mérföldkövek jönnek még. 

Négy év szünet. Négy év hallgatása talán sok mindent elárul. Talán egyszer én is elárulom, mit rejt. Az is lehet, hogy ez is csak a szökőév egy kósza bejegyzése lesz, de megírom, mert súlya és üzenete van - számomra. És talán azok számára is, akik hozzám valamennyire hasonló cipőkben járnak.

Visszaolvastam az eddigi néhány bejegyzésemet, és mosolyogva nyugtáztam, mennyire könnyű volt a családos élet első négy éve, pedig az akkori nehézségeimet is valódi terhekként éltem meg. Azt gondoltam, idővel megedződöm és a rutin elég lesz. Nem volt elég. Egyre magasabb hegyek és szakadékok jöttek, olyan tempóban és gyakorisággal, hogy időnként úgy éreztem, nem bírok el velük. Sokszor nehéz a zsák, amit cipelni kell, a hegy magas; nincs hozzá térkép, csak a vágyott irányba mész; sokszor bolyongasz a még érintetlen utakon, és konyhakéssel vágod a bozótot; elfogy a víz is - idővel elfogytam én is. Márpedig az úthoz kell a muníció - kell az éltető víz; kell a remény, hogy az út végén valóban ott a csúcs, ahova tartasz; kell hozzá a társ, aki támogat; kell hozzá a barát, aki kérdez és meghallgat; kell az erő, amiből meríthetsz; és kell a hit, ami megtart, és elhiteti veled, hogy márpedig pont annyi kő van a zsákodban, amennyit még elbírsz. 

Mára megértettem, hogy akkor lehetek jó anya, ha nemcsak adok. Nemcsak magamBÓL kell adnom, hanem magamNAK is. Magamnak, magamért és másokért. Erőt, örömet, élményt, szeretetet, egy jó beszélgetést, bármit, ami hosszú távon és rendszeresen feltölti a folyamatosan merülő elemet. Most már látom, hogy a hosszú távú maratont csak így lehet lefutni, és ezentúl igenis megteremtem a lehetőségét a töltekezésnek.

Az elmúlt napokban sikerült. Néhány napra teljesen kicseréltek. Egy kicsit a felhőkben jártam, újra mosolyogtam. Alkottam - a semmiből egy új otthont az erdő mélyén. Hallgattam a csendet; a kuvik, tücsök, róka és a fák suhogásának közös zenéjét. Tüzet csiholtam, fát cipeltem, gödröt ástam, keresztkötésekből berendezést varázsoltam. Jólesően elfáradtam, mégis úgy éreztem, rég nem volt ennyi energiám. Beszéltem és hallgattam. Régi barátságok kerültek a megfelelő helyre és újak születtek. Harmóniában voltam a természettel, emberekkel, önmagammal. Egy pár napra nem csak anya, feleség, háztartásvezető és dolgozó nő voltam, hanem ÉN. Az az ÉN, aki egy ideje elveszett, és azóta is kétségbeesetten keresi az utat, hogy újra önmaga lehessen.

„Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik." ^{Mt 7,7-9}

Kértem és kaptam. S most hálatelt szívvel, és az elmúlás szomorúságával, de feltöltődve és reménnyel telve pakolom újra a zsákomat; nézem és próbálom kiismerni a rám váró hegyeket térkép nélkül is. Valójában, már sejtem, hogy nincs is rá szükség. Tanulok bízni - magamban, másokban, Istenben. Tanulom olvasni a jeleket, amik a természetben térkép nélkül is mutatják az utat; tanulom átadni a zsákom másnak, amikor az túl nehéz, és egyedül vinni, amikor elég erősnek érzem magam hozzá; tanulok töltekezni: megtalálni a vizet árasztó forrásokat; megbecsülni az igaz barátságokat; megtartani és táplálni a reményt, hogy idővel minden hegycsúcsot meghódítok és kiállom a viharok próbáit is.