Napok óta keresem a szavakat. Keresem, és csak nehezen találom. Mert, amit láttam, átéltem, tanultam, éreztem, arra nehezen illik olyan jelző, ami hűen tudná visszatükrözni a pillanatot. Egy ideje szövögetem, dédelgetem ezt a kis álmot, amire jó volt vágyakozni, képzeletben eltervezni minden apró részletét, szabaddá válni a gondolatban - egy kicsit elmerülni egy olyan világban, ahol lehetnek ötleteim, ahol számít az én. Sőt, kiteljesedhet! Aztán egyszer csak beindult a gépezet, és a kósza ötletből bakancslistás tétel lett, majd egyik döntés követte a másikat, én meg egyszercsak el kellett higyjem, hogy márpedig, lehet még olyan, hogy az álom valóra válik - az ÉN álmom.
Mindeközben legbelül azért dúlt a harc a kételkedő énemmel, aki próbált visszarángatni a realitásba és emlékeztetni, hogy mennyi füstbe ment tervet kellett elengednem korábban, és lássam már be, a dolgok alakulását nem én irányítom - így aztán minek is álmodozzak?! Szerencsére, felülkerekedtem önmagamon, s egyre hangosabb lett az élet utáni vágy. Egyszerűen, álmokat szőni jó. Az álmok bármikor bárhová elrepítenek, legyen bármilyen rossz napod is. S rájöttem, hogy ha mégsem pont úgy alakul is a terv, ahogy szeretném, már az oda vezető út, az izgalmakkal teli várakozás, ráhangolódás miatt is megérte. Már az is óriási hozadéka a tervező fázisnak, hogy a kondim vissza(vagy meg?)szerzése érdekében elkezdtem futni. Én. F U T N I. Világ életemben utáltam. De hát, a sielés, tánc meg túrázás azért nem egy bárhol bármikor elérhető rendszeres mozgásforma. Azért túlzásokba ne essünk: még mindig nem mondhatnám, hogy szeretek futni, de már az is meglepő tapasztalat, hogy utólag jól szokott esni, sőt, néha már hiányzik. Mindezt, egy hét élményéért cserébe.
Utólag, már csak mosolygok magamon, hogy is csöppentem pont ide. A cél: látni a sarki fényt - azt a színes ritka csodát, amit a napkitörések hatása rajzol a pólusokon fekvő országok egére. Egyszer csak belebotlottam ebbe a "kis" szigetbe az Óperenciás tenger közepén, s ahogy kezdtem egyre jobban megismerni, a sarki fény elhalványult, s felülírta a különös, egyedi tájak utáni kíváncsiság, a természet szeretete. A sarki fény továbbra is maradt a bakancslistán - cserébe viszont kaptam egy akkora ajándékot, amire életem meghatározó élményeinek egyikeként fogok emlékezni.
És igen, biztos vagyok benne, hogy más élmény lett volna társakkal, barátokkal nekivágni az úticélnak, ahol van kivel megosztani a pillanatot, az emléket, a közös tervezést. Végül valamiért úgy kellett lennie, hogy ez csak az én utam legyen - és ez így van jól.
A visszaszámlálás a végéhez ért, s én elrepültem a sötétségből a világosság országába. Egy olyan helyre, ami a nemrég onnan visszatérő kollégám szerint nem embernek való. És miközben, amit ott láttam, szinte alig hasonlít bármiben is az otthoni környezethez, mire odaértem, azt éreztem: ismerem - otthon vagyok.
Izland. Itt vagyok, látlak, érezlek, és még mindig nem hiszem el.
