Az ember lánya vágyakozik- talán egész életében. Amíg gyerek, öregíti a korát, csak hogy lehessen már ő is olyan, mint a nagyok. "Nagyként" férj után áhítozik, friss házasként a gólyát lesi az ablakban. Amikor meg bekopogtat, a pillangóként szerte szálló énjét próbálja újra eggyé kovácsolni: gyerekből felnőttet, nőből feleséget, lányból anyát, Vercsából új Vercsát (?). És vágyik arra, hogy bár ne lenne sokszor olyan nehéz a lecke. Ülünk a vágyak villamosán, ami zakatol rendületlenül.
Most már kimerem mondani: nem szeretem az anyaság MINDEN pillanatát. De ettől még hiába telik be a pohár sokszor, még nem volt olyan perc, hogy megbántam volna, hogy anya lettem - és egész jól csinálom. De vannak dolgok, amiket elrontottam (és még mennyit el fogok). És akik "jól megmondták", mit hogy kéne másképp tennem, s most nyugtázva vállon veregetik magukat, azoknak üzenem, hogy nekik sem volt igazuk. Az út, amin végig kell mennem, meg volt és meg van írva. Ahogy a vasalót is meg kell fognia sok gyereknek ahhoz, hogy elhiggye, hogy éget, úgy van ez az anyaság vizsgáival is. Arra vágyom, bár puskázhatnék a jobb jegyért; amikor meg valaki a kezembe nyomná az apró betűs okos trükköket, úgysem hiszem el, hogy az ő papírján ott a megoldás a mi küzdelmeinkre is. Mert mindenkié más, még ha az hasonló is.
Ott van a fekete leves az anyaság mély bugyraiban, amiről senki nem beszélt nekem. Nem mert, nem akart, vagy egyszerűen csak befeketítené vele az idilli rózsaszín keretes képet, amit magának megalkotott. Persze, hajadonként sokkal jobb és könnyebb egy olyan anyaság után vágyakozni, ami harmonikus, meghitt, mosolygós. Az (is). De attól még talán jó lett volna felkészülnöm lélekben, milyen hegyek várnak rám.
Pl. senki nem mondta, hogy:
- a szülés körülményei mennyire meghatározzák a későbbi anya-gyermek kapcsolatot, ezért igenis érdemes harcolni a széllel szemben is egy szebb szülésélményért
- nem minden gyerek alszik el magától/kis segítséggel, vagy ha az elalvást lehet egyáltalán tanítani, akkor hogyan és mikor lássak neki úgy, hogy ne okozzak lelki traumát egyikünknek sem. Az utóbbi hetekben sikerült újra másfél órás altatási maratonokat produkálni (bababarát alvástanítás jeligére) - a végén már én is sírtam
- az igény szerinti szoptatás szép és jó dolog, de van bőven hátránya. Most ott tartok, hogy nem szeretném megvárni, míg a gyerek a saját tempójában engedi el a közelségem, mert már robbanni tudnék a frusztráltságtól. S ekkor kering a sok kérdőjel a fejem felett: hogy lépjünk túl ezen, hogy ne ártsak a kapcsolatunknak
- lesz a gyereknek több hullámban visszatérő "matrica-korszaka", amikor se főzni, se reggelizni, se WC-re ülni nem hagy majd, de cserébe a játszószőnyegen unatkozva bővíthetem fejben az aznapi teendők listáját
- mennyire nem egyszerű két embernek kialakítani és összehangolni a gyereknevelési elképzeléseit
- milyen nehéz, és mennyi mindenben kell jó példaként állnom a gyereke(i)m előtt. Már másfél évesen is Csibe agya mágnesként szippantja magába és tükrözi vissza minden rezdülésünket
- másfél év alatt összesen két, azaz KÉT estét tölthetek majd gyerkőc nélkül (abból is egyet kórházban)
... és még sorolhatnám
Nem szeretnék senkit sem eltántorítani eme nagy kalandtól. Én is alig várom, hogy újabb gyerekzsivajtól legyen telve az otthonunk. Ettől még igenis tud rögös lenni az út, amiről érdemes beszélni. Nem vagyok Szuperanya, és vállalom. S amíg minden nap egy apró lépést teszek, hogy olyan anyává váljak, amilyen lenni szeretnék, addig ez így van jól.
