Az elmúlt néhány hónapban jegyet váltottam egy vonatra, melyet még én sem tudok pontosan hová tart. Mindenesetre, élvezem az utazást. Utazok ismerős tájakon barátokkal, melyek egy életen át elkísérnek, és vadidegenekkel ismeretlen vidékeken. Utazok az időben.

Néhány héten át elkapott a nosztalgia örvénye és visszavitt azokba az időkbe, amikor életem legnagyobb kalandjait éltem át. Amikor fiatalon nyakamba vettem a világot: fapados buszjáratot kerestem a new yorki China Townban; sikítva zuhantam a világ akkor egyik legnagyobb hullámvasútján; fáklyás menetben eveztem éjszaka egy érintetlen félszigetre; frissen érettségizve gyerekeket tanítottam több ezer kilométerre az otthonomtól; újra büszke (és zöldfülű) gyakornok voltam az EP-ben; és bicikliztem Schiermonnikoog vadregényes szigetén. Olyan akadályokat ugrottam meg, amikre nem gondoltam, hogy képes vagyok. Rengeteget tanultam a világról, az emberekről, és velük együtt önmagamat is elkezdtem megismerni. Valamiért most újra el kellett mennem ezekre a helyekre. Érdekes módon, a sors újra összehozott azokkal az emberekkel néhány órára, akikkel ezt az utat annak idején együtt tettük meg, és kicsit újra együtt utaztunk a közös múltunkba.

A vonat tovább indult. Éreztette velem, hogy már jópár lóugrásnyira vagyok az életutamon, mégha időnként most is lélekben húsz évesnek érzem magam. Hirtelen jó messzire kerültem - olyan helyekre és időkbe, ahol sohasem jártam. Eljutottam a perui szivárványhegyekbe; megnéztem az északi fényt; megmásztam Takyval a rég elmaradt Rozsutec-et; újra száguldoztam lefelé az Alpok ámulatba ejtő gleccserein, és elővettem a kis füzetemet, amibe, most már tudom: a bakancslistámat fogom írni. Következetesen, reálisan, megvalósítható pontokkal. Mert igenis, van még ezernyi hely a világban, ami rám vár - ahol még feladatom van.

Egy idő után a kalandexpressz visszavett a tempóból - most egy ideje egy helyben áll. Ki kell szállnom kicsit, hogy körbenézzek - kezdem észre venni, hogy ez a táj is ezernyi kincset rejt, amit a robogó vonatról nézve látni nem lehet. Lógatom a lábam a hegycsúcs tetején, amire nekem kellett felmásznom, és csak bámulom a kilátást. Elidőzök a részletekeben, hogy észre vegyem az értéket, a lehetőséget és hálát adjak.  Azt hiszem, kezdek megérkezni. Nem a célba, hanem az útra, amin lennem kell - az útra, amely jó irányba vezet. Az útra, ahol van egyensúly, van feladat, kihívás, öröm és élmény; ahol vannak eszközeim az akadályok leküzdéséhez; ahol van itt és most, és ahol jó a jelenben lenni.

Nem tudom, mi lesz a következő állomás, ahogy azt sem, hogy mikor van a menetrend szerinti következő indulás. De talán nem számít, amíg tudom, hogy jó irányba haladok. Addigis egy kicsit "megérkeztem" , és igyekszem értékelni a megtett utat, mindazt, amit látok, és ami még előttem van.