Pár hete egyedül sétáltam az utcán a sötétben. Próbáltam helyretenni magamban sok mindent.
Egy arra sétáló kutya felém tart, a gazdája megszólít: "Jól vagy? A kutyám megérezte, hogy szomorú vagy..."
És beszélgettünk másfél órán át. Ismeretlenül.

És hazafelé menet megértettem, az Isten a tenyerén hordoz - nem ez az első és utolsó ajándéka. Csak sokszor nem csillogó ajándékpapírba csomagolja masnival a tetején. Van, hogy csak a zsebedbe rejt egy apró kavicsot, ami minden érintéskor eszedbe juttatja, erősebb vagy, mint gondolnád. Van, hogy a szomszédba költöztet egy családot az eltávozó jóbarátok helyébe, akit nagyon a szívedbe zársz. Van, hogy a szívedbe ültet érzéseket, amiket nem szeretnél érezni, később viszont megérted, miként szolgálják a növekedésedet. Van, hogy nyugalomra, egyedüllétre vágysz, és Ő emberekkel és feladatokkal halmoz el; van, hogy ezernyi kérdést próbálsz megválaszolni, és csendet kapsz válaszul. És van, hogy Téged küld ajándékként mások számára, amikor azt gondolod, neked lenne szükséged segítségre.

Mostanában sokszor eszembe jutnak N. atya szavai, akivel nemrég beszélgettem egy jót: " Van, hogy el kell engedned azt, amibe próbálsz görcsösen kapaszkodni. És csak felfelé kell fordítani az ökölbe zárt tenyeredet, megállni, és nyitottá válni az Ő kegyelmeire."

Úgy érzem, elkezdtem nyitogatni a bezárt ajtóimat. Nem is értem, miért nem tettem hamarabb. Talán nem voltam  nyitott és elég erős annak befogadására, ami az ajtón túl vár rám, vagy csak nem találtam a megfelelő kulcsot. Pedig van olyan ajtó, ami eddig is nyitva állt, csak be kellett volna mennem rajta. Most viszont megyek. Megengedem magamnak, hogy érezzek; hogy szabadon dönthessek; hogy egyre több helyzetben Önmagam lehessek. Engedem, hogy a beszűrődő napfény mosolyt csaljon az arcomra, és valahogy most nem számít, hogy közben a cipelnivaló továbbra is nehéz maradt.

"Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem…
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten."

/Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem/