Tegnap egy ajándékboltban járva megakadt a szemem egy "olvadó órán", amit Salvador Dali elfolyó órái ihlettek. Értettem a célzást - már jó néhány hete azt tervezem, hogy a következő blogbejegyzésem az időm (nem)menedzseléséről lesz. Azt hiszem, az eltelt pár hét, amióta utoljára írtam, sok mindent elárul. 

Nagy lendülettel Csibe három hónapos kora óta elkezdtem szőni az álmok hálóját, hogy majd mennyi mindent fogok véghezvinni otthon levő anyaként. Hisz "letelt" a legnehezebb időszak, fellélegeztem, érzem, hogy szabad vagyok, és arra van időm, amire csak szeretném. Aztán egyszer csak Csibe gondolt egyet - ő köszöni szépen, nem kér belőle. Értetlenül fogadja, miért nem inkább az ő mozdulatlanságából, de nagyon menni akarásából adódó frusztrációjával foglalkozom; miért nem állítom meg az akaratosan egyre csak feltörekvő fogakat; miért akarom megetetni vagy elaltatni, amikor ő neki fel kell fedeznie a világot. Az egészet. Nekem pedig az a feladatom, hogy ajtót nyissak előtte, feladjam rá a sapkát, kabátot, felültessem az Óperencián túlra induló vonatra, és mindig hazavárjam.

Gondoltam, már egész jó barátságban vagyok az Idővel. Elvégre, elvégeztem egy egyetemet (volt év, amikor kettőt is egyszerre), számtalan ST tábort (ha cserkész vagy, tudod...), újítottam fel lakást munka mellett, tanultam az időmenedzsmentről. Nem lesz gond. Jóban vagyunk.

Gondoltam, Csibe érkezésével kissé megváltozik az Idővel való barátságunk - hát, azt kell mondjam, derengő ismerősökké távolodtunk. Újra és újra találkoznunk kell, megismerni egymást, hisz mindketten sokat változtunk. Ő legfőképpen abban, hogy nem árulja el, mikor meddig tesz látogatást a napjainkban. Van, hogy csak kopogtat, beköszön, aztán már megy is. Máskor egész nap elücsörög nálunk. Persze, készülni nem nagyon tudok az érkezésére, csak próbálom kiismerni a szokásait, és többé nem ragaszkodni makacsul ahhoz, hogy én hívjam meg egy adott időpontra (pedig még sütit is sütnék neki). 

Rájöttem, hogy akkor járok a legjobban, ha nem kapaszkodom tervekbe, hosszú távú menetrendekbe, csak engedem, hogy Ő legyen a főnök időnként. Elengedtem az elképzelést, hogy kiszámítható és nagyjából fix időpontunk legyen a lefekvésre; elengedtem a szabad estékre álmodott kikapcsolódást; elengedtem a szabad estéket is; elengedtem a heti többszörös főzést, a varrogatást. Helyette várok. Várok és tanulok - várok az ajtóm előtt, és nyitogatom (hátha Ő jött vendégségbe); tanulom elengedni azt, amit még el kell engednem, és tanulom szakaszosan végezni a tevékenységeket.

Így lettek mára új barátaim a többször újramelegített kávé, az öt szakaszban főzött, majd mégis hidegen elfogyasztott ebéd, a szomorú szemekkel sóhajtozó varrnivaló és a tornyosuló szennyes. De én gyorsan tanulok - nemsokára Idő Úr is újra felkerül a baráti listára. Addig pedig gyönyörködöm a fél éves kiscsibénk mosolyában, amit az idő múlása, rendszertelen látogatása és kiszámíthatatlansága sem koptathat el soha.