A túra 3. napja (fekete homoksivatag, Eyjafjallajökull és Mýrdalsjökull gleccserek, Markarfljótsgljúfur canyon, Emstrur)
Ismét nem vittem túlzásba az alvást. Pedig az előző napi kiadós túra után már szinte biztos voltam benne, hogy ezzel nem lesz gond. Legalább már nem bedagadt szemekkel ébredek - azért elég vicces, hogy az egész éves szinte tünetmentes lét után az allergiám az élettelen hegyek közepén ér utól. De most fizikailag is érzem a jeleit a táj változásának. Elbúcsúzom a gyönyörű panorámától, majd reggeli torna helyett átszeljük a nap első folyóját. Ha a kávé nem hatott volna, a jeges víz határozottan besegít az ébresztő folyamatba.
Ez a nap a szintemelkedést és a táj változását tekintve is nagy kontrasztban áll az előző két napéval. Lapos, monoton mezőkön haladunk egész nap, csak jó messze emelkedik ki egy-egy hegycsúcs vagy gleccser látványa. Ideális alkalom a beszélgetésre - önmagammal, másokkal. Valamiért inkább az utóbbit választom. Pedig voltak ám terveim: ez lesz az én El Caminom, ahol majd meghozok néhány rég halogatott döntést, választ találok a dilemmáimra és a felismerésekkel gazdagodva térek majd haza. Nem így lett. Cserébe hallgatom a csendet, a szél zúgását, esőcseppek kopogását - tudat alatt is elhessegetek minden gondolatot, ami kicsit is visszakanyarít az otthoni valóságba. Igyekszem megélni a jelen minden percét, amíg tart. És még a monoton, fekete homoksivatag látványa, apró köveinek ropogása a lábam alatt is megnyugtatóan hat rám. Egyszerűen jó a jelenben lenni. Rájövök, hogy túl kevésszer tapasztalom ezt az érzést (leragadok a múltban vagy épp rohanok valahová) - azt hiszem, az itt és most intenzív megélése teszi igazán értékessé ezt a négy napnyi 60 km-t számomra.
Inkább kifaggatom Zak-et a túravezetői életről, a minket körülvevő tájról. Mára már többet tudok a vulkánokról és gleccserekről, mint gondoltam, hogy valaha is érdekelni fog. Ezeknek a hegyeknek, vulkánoknak története van, mind különböző természetűek - egyik szelíd, kiszámíthatóan jelzi az ébredezését, más alattomosan, lappangva őrzi évek óta a földrengések és belső kitörések által gyűjtögetett vizet, majd minden előjel nélkül hirtelen árvízzel árasztja el a környéket. Közeledünk a hírhedt Eyjafjallajökull vulkán felé, ami 2010-ben az Európát is nagy füstfelhővel elárasztó kitörésével került be a köztudatba- le is bénította akkor egy időre a légi-közlekedést. Én meg most szinte testközelből láthatom. Ahogy kezdem megismerni a vulkánok különböző természetét, meglepő módon, most már nem félek tőlük.
A sivatag közepén szinte délibáb szerűen a semmiből előbukkan egy zuhatag. Azt hittem, ez lesz a nap legnagyobb meglepetése. Tévedtem. Egy-két órával később már látva a távolban a kempingünket, csodálkozva kérdem Zaktől, mit fogunk csinálni a nap hátralevő részében, ha ilyen hamar célba értünk. Válaszul cinkos mosollyal kanyarít egy "teszünk még egy kis kitérőt erre..." - már látom az arcán, hogy ismét valami nagy meglepetést tartogat számunkra. Pedig az eddigieket, szinte biztos vagyok benne, hogy már nem fogja tudni felülmúlni. És ekkor meglátom azt, amire álmomban sem számítottam: Izland Grand Canyon-ját, a Markarfljótsgljúfurt. Semmi táblát vagy ide vezető ösvényt nem láttam, ami jelezte volna, hogy itt valami felejthetetlen vár rád. A föld hirtelen kettéhasad, s a 200 méteres mélység alján valahol ott zúdul lefelé egy gleccserfolyó. Kimerészkedek a hasadék szélére, hogy a lehető legközelebbről láthassak le a mélybe. Azt hiszem, senki nem találja a szavakat.
Ismét egy remek kilátón állítjuk fel a sátrainkat. Épphogy tető alá helyezzük a cuccainkat, elered az eső. Melegszünk kicsit a közösségi sátrunkban, miközben kint a grillen a "megrendelt esőmentes fél óra" alatt készül az utolsó vacsora: grillezett báránycomb, vajas főtt krumpli, saláta, egy kis igazi francia vörösbor. Meghitt hangulat. Olyan, mintha egy karácsonyi terített asztalnál ünnepelnénk együtt a közös élményeinket. Nincs kedvünk megmozdulni - most már nagy poénkodások mennek. Összeszoktunk a 3. nap végére. Lefekvés előtt kicsit kisüt még a nap, drukkolunk a szivárványnak - erre pár percen belül, halványan ugyan, de beszínezi az eget, és méltón megkoronázza a napunkat.
A túra 4. napja (Þórsmörk. Mount Einhyrningur -az egyszarvú hegy, Seljalandsfoss)
Ezen a reggelen keserédes az ébredés - utoljára pakoljuk össze a sátrainkat, s vágunk neki az utolsó együtt töltött napunknak. Szerencsére még vár ránk jónéhány óra a hegyekben, mielőtt felszállnák a felföldi járgányunkra, és ki-ki a maga útján folytatná tovább izlandi kalandjait.
Gyönyörűen süt a nap, szinte végig kísér az egész útvonalon. Tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy teljes szépségében nézhetem ezt a tájat még ma is. Ennek ellenére a szél, felhők és a terep változásai folyamatason arra késztetnek, hogy hagymaként ki-be csomagoljam magam a rétegeimből. Cipzár fel, sapka-kesztyű fel, kabát, sapka-kesztű le, két perc múlva ismét fázom: kabát fel, cipzár le, cipzár fel...és ez így megy már negyedik napja. Eleinte még jókat röhögök magamon, a végére már teljes rutinossággal tudok már botokkal a kezemben huszadjára is kesztyűt-kabátot fel-le húzni.
Utoljára kapunk még egy kis ízelítőt a sivatagos hangulatból, aztán szép lassan teljesen eltűnik a feketeség, talán a barna is egyre inkább megzöldül. Az óceán felé közeledve (ami egy pillanatra fel is bukkan a távolban az egyik hegy tetejéről nézve) egy kis kvízjáték eredményeképp megtudjuk a valós nevét az orrszarvú hegynek (mégsem Joda feje hegy). Először életemben látok húsevő növénykét a sziklák tetején - bár "hús" az errefelé nem sok, de biztos tudja, miért nőtt épp oda. Elvégre, én is szívesen lennék növény az izalndi felföldön, ha a nap 24 órájában ingyen tárulna elém ez a panorámakép. Vagy az, amit a következő ebédszünetünkben látunk. Kiülünk egy sziklás nyúlvány tetejére, lógatom a lábam a szakadék fölött. Nem sietünk, elidőzünk a látványban - valahogy mindenki csendben majszolja a szendvicsét. Talán ez az utolsó ilyen kilátás.
Nemcsak a hegyekre jó nézni. Időnként rápillantok a társaim arcára is a négy napunk során. Láttak már ezt-azt a világból, mégis egyhangúan esünk ámulatba számtalanszor egy-egy mérföldkőnél. Még a túravezetőnk is olyan fülig érő mosollyal és elképedve nézi a tájat, mint mi, akik először látjuk. Pedig neki aztán nem kell spórolnia a kilátással. Bár szeretem a munkám, kicsit azt érzem, az övé a világ legklasszabb és legvagányabb foglalkozása. Igaz, sok hónapnyi zord idővel és végeláthatatlan sötétséggel kell fizetni érte.
Utolsó folyóátkelésünket a lábujjaim már hosszabb távon is megérzik - jeges nagy sodrású térdig érő vízben lépkedve átérünk Þórsmörk völgyébe, egy gleccserek által körbezárt buja-zöld vidékre. Az a térdig-érő fa kezdemény, amit előző nap többen csodálkozva álltunk körbe, itt már szerves része tájnak. Sőt, talán azt sem túlzás állítani, hogy valódi erdőbe értünk. Igaz, inkább fenyőfák és bozótok keverékének nevezném azt, ami körbevesz, de már határozottan megtelik élettel a környék. A sűrű lupin mezők lilává varázsolják a fél hegyoldalt, néhány ismerős pitypang is felbukkan. Azért elmosolyodom a júliusban nyíló orgona látványán. Na igen, itt ilyen a nyár.
Elérünk az utunkat jelző kék-fehér oszlopok utolsó darabjához, ahol hivatalosan is véget ér a Laugavegur túraútvonal. Emlék képpen mindenki hazavisz innen egy szelfit, és a völgy aljába érve újra visszatérünk a civilizációba. Ünneplés képpen, megiszom a többiekkel életem legdrágább sörét, kicsit még csacsogunk, aztán felpattanunk a hegyi buszra, ami további folyóátkelésekkel teszi kalandosabbá a Reykjavikba vezető utunkat. Büszke vagyok a francia nyugdíjas házaspárra, akik 72 évesen zokszó nélkül tették meg velünk ezt a négy napos utat (egy két hónapos izlandi kiruccanás keretében) - egyszer majd én is olyan nyugdíjas szeretnék lenni, mint ők.
Van még két teljes napom Izlandon. Az egyiket lovastúrával töltöm. Kb. egy percnyi gyorstalpaló után kell helytállnom a további órákban. A végére egész jól összeszokunk az én izlandi paripámmal. Élvezem is, de fejben, lélekben még mindig a felföldön járok.
Másnap már hólyagos lábbal (és talán lázasan is) derítem fel Reykjavík hangulatos utcáit. Annyira már nem esik jól, de kihasználom az utolsó itt töltött órák mindegyikét. Barangolok a Perlan múzeum mini jégbarlangjában, újra megnézem az én szeretett izlandi hegyeimet a FlyOver Iceland fantasztikusan élethű repülés-élménye által (még egy pár könnycsepp is lecsorog az arcomon), emlékül magamba szívok egy kis friss, szeles, sós óceáni levegőt a kikötőben. Lesem a bálnákat. Úgy tűnik, azokért máskor kell visszajönnöm ide.
Éjjel indul a gép, késik több mint három órát. Elfáradtam, fázom. Először látok sötétséget Izlandon. Nem tart többet egy óránál. Velem zárja le a nap az itt töltött varázslatos egy hetet. A repülő ablakából már világosan látom Grindavik városkáját is a körülötte húzódó friss láva vonalaival. Utoljára leveszem a sapkám, pulcsim, kabátom. 33 fokos kánikulába érkezem haza. Azóta is próbálok felocsúdni ebből a csodavilágból. Hálás vagyok Izland minden apró kavicsáért és esőcseppjéért.
Nincs kétség - nem ez volt az utolsó találkozásunk.
