Van ilyen néven futó tanfolyam is, amit elvégeztünk fél éve, de nem (csak) erről szól ez a bejegyzés. Még pocakosan A nagy fordulópont utáni életünkre készülődve hozzátartozott a felkészüléshez sok-sok utánaolvasás, szülésfelkészítő, elsősegély tanfolyam meg nyitott szemmel járás, de hiába botlottam bele újra és újra... Minek nekem babajelbeszéd tanfolyam? Hát csak nem lesz ez a gyerek süket! Aztán megtudtam, miről is szól valójában.

Van az az "Ééééértsd már meg, amit mondok!" kétségbeesetten kérlelő nyüszítés, amely időnként rátelepszik a gyerek arcára, és ott marad percekig, órákig, vagy napokig levakarhatatlanul. Van az a "Hagyd már abba, vagy csináld egy kicsit más frekvencián ezt a nyöszörgést" egy kis csendet remélő hangulat, amikor kivennél egy óra szabadságot az anyai létből (és az alatt elszaladnál mondjuk a Marsra ordítani egyet). És van, amikor ez a két állapot találkozik. Na ilyenkor nagy reményeket fűzök ahhoz, hogy kifizetődött a tanfolyami fejtágítás, és jobban belelátok majd a kis Maszatkám fejébe, hogy megértsem azt a benne levő nagy érzés és impulzus kavalkádot, ami nap mind nap a világ felfedezésével jár. 

Persze, nem kell ahhoz feltétlenül kézzel-lábbal mutogatni, hogy egy anyai szív szavak és mozdulatok nélkül is megsejtse, mire van épp szüksége a csemetéjének. Hiszem, hogy így van. De ha megtehetem, hogy megtanítom beszélni a kezeit, hogy ezáltal is kicsit kinyíljon előtte a világ, akkor megteszem. Hogy elmondhassa, mit lát, érez, mit szeretne; hogy érezze, érdemes megszólítania a környezetét, mert az válaszol; hogy színesebbé váljanak a napjaink és szorosabbá a kapcsolatunk. 

Mostanra kezd értelmet nyerni a sok befektetett energia. A kis Maszat mára egy szót mond csak, de vagy húsz továbbit jelel. Az újakat meg egyik napról a másikra szippantja magába. Élvezi, hogy egyre több helyzetben elmondhatja frusztrált nyöszörgés nélkül: ami a szívén, az a "kezén". Elkéri a labdát, könyvet; szól, amikor a távolban ugató kutyát hallja; együtt "olvassuk" a könyveket; megbeszéljük, hogy a tigris nem nyúl, csak mert hosszú fület rajzoltak neki; új jeleket talál ki egyedül, és tudom, hogy az apját hiányolja, amikor az épp nincs otthon.

Ha három éves korára tanul meg csak szavakat mondani, mi addigis jókat fogunk beszélgetni. Hát nem megérte!?