Megérkeztem. Éjfél is elmúlt, a napsütés és a fülig érő mosoly az arcomon viszont nem megy sehová - marad. Még alvás közben is (mondjuk abból nem sok jutott). A transfer busz ablakára tapadva lesem a legutóbbi vulkánkitörés nyomait, és szivacsként próbálok magamba szívni minden apró részletet, hogy mire innen hazamegyek, valamennyire teljes legyen a kép. Most már tudom: a kép valójában sokkal nagyobb, mint képzeltem, s hogy ez a pár itt töltött nap pont arra volt elég, hogy az Izland iránti rajongásomat, kívácsiságomat növelje - épphogy csak kinyitogattam egy pár ablakot. Egyszerűen vissza kell még jönnöm, hogy legalább résnyire beleshessek a többi mögé is.

Hamar kiderül számomra, hogy ez egy nagyon más világ, mint amit valaha is láttam. Itt még a természet az Úr, az ember pedig megtanulta tiszteletben tartani a hatalmas erejét, és alkalmazkodni a viszontagságaihoz. A föld (és így az ember is) állandó mozgásban van. Kb. 130 vulkán uralja a szigetet, aminek egynegyede ma is szorgalmasan végzi a dolgát. Földrengések alakítják a tájat, a házakat; a szélszőséges és kiszámíthatatlan időrás az év nagy részében nincs túl jó barátságban az emeberrel - aki megtanulta, hogy itt csak a változás állandó. Nincsenek ezer éves múltról mesélő házak, vagy fák, cserébe van a szívós, viking eredetű büszke nép, aminek legértékesebb, évszázadokon át megőrzött kincse a történeteik - beleszövik a megmagyarazáhatatlant az elfek és trollok meséibe (akikben a lakosság nagy része a mai napig hisz).
Folyamatosan újraépülnek az utak; hidak, amelyek alatt már nem folyik folyó (mert azóta jobb utat talált magának); van félévnyi zord sötétség és kb. három hónapnyi rés, amikor a kapuk nyitva állnak a Felföld csodái előtt. A geotermális mezők termálvize és gleccserek kirstálytiszta vize folyik a csapból, növeli az epret/paradicsomot, biztosítja a fűtést vagy az áramot. Így hát aztán nem csoda, hogy fillérekért lehet órákon át termálvízben zuhanyozni, nyitott ablak mellett fűteni, non-stop fénnyel ellátni egy üvegházat, vagy épp a patakból feltölteni a kulacsot. Minden más viszont méreg drága, mert behozatalra szorul. 

Az egész országban kevesebben élnek, mint a szülőhazám fővárosában (azok egyharmada is Reykjavikban), a sziget többi része kisebb település/farm és végeláthatatlan, lakatlan gleccser, terméketlen lávamező vagy épp homoksivatag, gejzírek és vízesések sokasága. Bárhová utazok, ötpercenként annyit változik az engem körülvevő táj, mintha egy TV különböző csatornáit váltogatnám gombnyomásra. Egy nap leforgása alatt látok hatalmas vízesést, óránként 10x kitörő gejzírt, egy krátertavat, paradicsomfarmot és azt az egyetlen helyet a világon, ahol az eurázsiai és észak-amerikai tektonikus lemezek a földfelszínen találkoznak. S miközben a sok inger, élmény filmkockáinak megörökítése aludni is alig hagy, még csak nem is sejtem, hogy valójában még semmit sem láttam Izland valódi énjéből. Mert az igazi nagy kaland csak most kezdődik...