Emlékszem, pont egy éve, ugyanígy, nyár végén leültem, visszatekintve az addig eltelt időszakra, sok mindent bedobozoltam. Ha valaki akkor megsúgja nekem, mennyi felemelő, áldásos pillanatban lesz részem a következő évben, biztosan nem hiszem el neki. Nagyon hálás vagyok, amiért végre, újra és egyre többször önmagam lehettem, egész évben, szabadon. Időnként már-már el is felejtettem, hogy kövekkel teli zsákkal a hátamon táncolok.
A nyár külön ajándéka a visszatérő csend, nyugalom - a hegyekben, a természet ölelésében, a hosszú sétákban, a nyugodt estékben, szívből jövő beszélgetésekben. Nemcsak töltekeztem, de pihentem is. Azt hiszem, ennél nem leszek jobban felkészülve és feltöltve ahhoz, hogy szembenézzek a következő állomással - csak épp most nem a felhőkbe és világosság országába visz az utam, hanem lefelé, a mélybe. Eljött az idő egy olyan önismereti élményjárathoz, amire nem én fizettem be, és kedvem sincs hozzá, de a járgány elindult az alagútban, én pedig ülök a tetején és tanulok kormányozni a sötétségben. Itt az idő megnézni, milyen kövek lapulnak abban a zsákban. S tudom, hogy odabenn, a bánya mélyén fogok találni sok veszélyt rejtő zsákutcát is, levegőtlen-poros zugokat, ahol már rég óta nem járt senki, de bízom benne, hogy rejt még a hegy kincseket is, amiket, ha elég kitartóan (és jól) keresek, felhozhatok majd magammal a világosságba. És azt is tudom (csak sokszor hajlamos vagyok elfelejteni), hogy az úton egy percig sem leszek egyedül.
Elég tragikomikus érzés körbenézni az otthonomban. A káosz és tíz percek alatt rittyentett látszatrendek szépen tükrözik, mennyire van valójában rend odabent. Nem hiába rég nem hívok vendégeket, legfeljebb azt, aki jól ismer, és nem érzem azt, hogy álarcot kell vegyek a látogatása idejére. De vége a káosznak- nagytakarítás következik, mégha az elhatározásom nagyon ingatag lábakon is áll. Annyit azért eldöntöttem, hogy minden nap lépek egy aprót előre. Talán ez is megteszi, talán nem. Gyanítom, hogy amint rende raktam egy szobát odabent, a külső is vele együtt megszépül majd.
Csak hát az a kert... Itt nőnek a legféltettebb kincseim, amiket rég óta kerestem- mégsem vigyáztam rájuk eléggé. Van, amit ültetni sem kell, nyílik magától is, és van, ami ezerszer érzékenyebb, mint gondoltam volna: nagyon megérzi, ha akár egyszer is elfelejted megöntözni. És bevallom, nem vagyok jó kertész, sose voltam. Nagy a hőség. Van virág , ami már elszáradt - talán túl késő megöntözni. Nem tudom, él-e még a gyökere. Mindenesetre, most lesz alkalmam kitanulni ezt a mesterséget. És lesz itt még nyíló orchidea, bonsaiok, meg árnyat adó robosztus fák, nemcsak kaktusz, gyom meg egy pár száraz kukoricaszár.
„Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a maga testének vet, az a testből arat majd pusztulást (veszedelmet); aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.” (Gal 6,7–8)
