Véééégre! Eljött az idő, hogy nekiinduljak annak a négy napos útnak, amit annyira vártam; amiért hajlandó voltam lemondani a sarki fény látványáról, na meg megbarátkozni a futással (mert ugyebár a hegyekhez kell a kondi). Irány a Laugavegur trail, a világ legszebb 20 túraútvonalának egyike - azt hiszem, teljes joggal kapta meg ezt a címet.

Nagyjából sejtettem mi vár rám, hisz szorgalmas diákként készültem minden itt töltött napomra. Mégis, gyermeki rácsodálkozással estem ámulatba a napok minden órájában. A Felföldre vezető út is sejttette: oda megyünk, ahova télen talán még a madár se jár, nyáron meg a turisták közül is csak az elszántabbak. A jó minőségű betonút szép lassan sima, majd egyre zötyögősebb egyirányú földúttá változik. Elvétve felmerül egy-egy, a semmi közepén hagyott személyautó, néhány kósza folyó, amit a buszunk hidak nélkül is rutinos könnyedséggel szel át (valószínűleg már sokadjára), és mi órákon át haladunk befelé az egyre szürkébb, sivárabb vidékre. Köd van, szitáló eső köszönt minket a kiindulópontunkon.

A túra 1. napja (Landmannalaugar, Laugahraun lávamező, Bláhnúkur vulkán, Mt. Brennisteinsalda)

Megérkeztünk Landmannalaugarba. Megismerkedem a tíz másik csoporttársammal, akikkel együtt neveztünk be erre a közös kalandra és a bolgár származású túravezetőnkkel, Zaharival (Zak), aki egyike azoknak, akiket annyira elvarázsolt ez a világ, hogy inkább ideköltözött a családjával, hogy az életük mindennapos része lehessen az, amit én most egy instant pár napos tömény kapszulában kapok.

Szitál az eső, hideg van, kicsit visszabújnék a meleg otthoni buborékomba, de sátorállítás helyett inkább nekivágunk az első hegynek, hogy felderítsük a környéket. Felérünk az első csúcsra, közben úgy süvít a szél, hogy majd lefúj a hegyről, alig látok ki a szemüvegemen a párás esőcseppektől, és közben vigyorgok, mint a vadalma. Rájövök, hogy így teljes az élmény, ha nem csak a kirakatba illő tökéletes képek látványát tapasztalom meg, hanem mindazt, ami hozzá tartozik. Lassan eláll az eső, felszáll a köd, körbenézek, és néha úgy érzem, a Holdon vagy a Marson járok, de legalábbis nem ezen a bolygón - a mienket nem ilyennek ismerem. Amit látok, az végeláthatatlan kopárság a barna-szürke-zöld-fekete összes elképzelhető árnyalatában. Színes hepe-hupák mindenfelé, amiknek a nagyságát fel sem tudom mérni, mert nincs egy darab fa, ember, bármi, aminek az arányához hasonlíthatnám. Állok, és úgy érzem, egy hihetetlen képeslap részévé váltam. A hegyről lefelé jövet átszeljük az első folyót. Híd az nincs - és ez így marad az elkövetkező napokban is. Legalább már van összehasonlítási alapom, hogy nem minden gleccserfolyó egyformán hideg. Egy rücskös fekete lávamezőn át haladunk tovább, ami úgy néz ki, mintha valaki gigantikus fekete brokkolikat szórt volna szét a tájon. Próbálom befogadni azt a sokféle látványt, ingert, ami az elmúlt 3-4 órában ért, de nem igazán jut idő a feldolgozásra, mert a táj annyira ámulatba ejtően gyönyörű és kreatív, hogy jelen kell legyek a pillanatban. Minden pillanatban. Nem is fotózom túl sokat, és örülök neki. A kempingbe visszatérve csobbanunk egyet a természetes hőforrások által képzett medencében - el sem hiszem, hogy meleg vízű folyóban ücsörgök egy sziget hegyeinek közepén, egy olyan kilátással, amiért minden nap hajladó lennék fizetni, hogy az otthoni ablakomat kinyitva ezt lássam. Közben a közösségi sátrunkban készül a vacsora - nem is akármilyen! Minden este helyi jellegzetes ételekkel zárjuk a napot, amik eszméletlen finomak. Az első napi: paprikás-tejszínes tészta füstölt lazaccal. Lefekvés előtt még kicsit körbejárom a kempinget - a hangulatos kiszuperált buszokból rögtönzött kisbolt mellett  nagy meglepődésemre egy kis tábortüzet látok. Pont erre vágytam (de azért mai napig érdekelne, honnan szerezték hozzá a tűzifát). Nem bírom megszokni, hogy nem sötétetik be, de azért próbálok aludni. Nagy nap vár ránk másnap.

A túra 2. napja (Hrafntinnusker sivatag, Reykjafjöll riolit hegység, Álftavatn tó)

Izgalommal telve vágok neki a túránk legnehezebb napjának. Elég sok emelkedő vár ránk a nap folyamán, amihez kell is az energia. Egy rövid időre újra átkelünk a fekete obszidián kövekből álló csillogó óriás "brokkolikon", ami gyakorlatilag egy a természet által alkotott fekete üveg mező (szerintem egy űrséta valami hasonló érzés lehet). Lövünk egy gyors csoportképet a nap elején, ami hamar hagyománnyá válik. Nagyjából kialakul köztünk egy sorrend is a libasorban, ami aztán többnyire így is marad a túra hátralevő részében. Az elsők közt megyek - a türelmetlen énem mindent (is) azonnal látni akar és élvezni szeretné a kilátás pinden percét, amíg a sor vége is megérkezik. Először kerül testközelbe a geotermális térség ereje: sejtelmesen fortyogva elő-elő bukkan a földből egy-egy gőzölgő hőforrás, megcsodálom közelebbről is, aztán amint hátat fordítok, ismét tátva marad a szám. Azt hiszem zárójelesen ugyan, de még egy tételt kipipálhatok a bakancslistámról. Meglátom a szemközti hegy oldalában az én áhított szivárvány-hegyeimet. Igaz, ez nem épp a perui verzió, de az izlandi is nagyon is valóságos. Egyre több színnel vesz körbe a riolit hegység, s ahogy lassan emelkedünk, eltűnik a civilizáció és az élet minden jele. Hegyekben vagyok, erdő nélkül. Nincsenek fák, bokrok vagy fű. Nincs internet, telefon, se térerő. Nagy ritkán feltűnik egy-egy zöld mohafolt és egyfajta apró lila virág, ami rejtélyes módon valamiért jól érzi magát a terméketetlen sivár talajon. Azt hiszem, meg tudom érteni. Teljes nyugalomban, napsütésben lépkedek lassan felfelé a végtelen dimbes-dombos tájon (ami most még ismeretlen buckák tengere - ködösebb időben nagyon egyszerű lenne itt eltévedni). Átveszem a természet lassú, monoton rezdüléseit. Nem érzem a szintemelkedés súlyát, nem hiányzik semmi. EZ volt az, ami hiányzott. Csak reménykedem, hogy nem múlik el túl hamar ez a maréknyi csoda. 

Szép lassan megjelennek az élet apró jelei. Egyre nagyobb foltokban terül el a mohás-zuzmós földtakaró, s a szürkés-barnás színtengerbe óhatatlanul is beszivárognak a zöld egyre több féle változatai. Újra geotermális mezőre érünk. Körülöttem váratlan helyekről pöfögnek fel a fumarolák, a hideg vizű patak belefolyik a bugyogó száz fokos gőzbe (amin akár öt perc alatt egy főtt tojást is összedobhatnánk), kanyarog a ködben a hegyi kispatak lefelé a völgybe. Mi pedig az egyik kanyarban leülünk ebédelni. Puha mohás földre huppanok - nagy meglepődésemre egy kis padlófűtés is jár a kipárnázott üléshez. A zöld meleg mohatengerben színes apró virágok bújnak elő, szemközt látszik a következő célpontunk hóval borított kupolája, a gőz által varázsolt ködfelhőkön átkérezkedik a nap szerteáágazó sugara, közben hallgatom, ahogy lassan csordogál a patak. Eszem a szendvicsem, és arra gondolok, hogy szerintem meg sem lepődnék, ha most tündérek kezdenének repkedni körülöttem. Ennél szürreálisabb és gyönyörűbb helyen még sosem ebédeltem, az már biztos. 

Annyira jó itt, maradnék még, de a nap több, mint fele még várat magára. Menni kell. A zöld újra átvált barnára, a barna feketére, s ahogy egyre magasabbra érünk, a vakító fehér hótakaró átveszi az uralmat a sötét színek felett. Órákon át haladunk a hol bokáig, hol térdig érő hóban. Az olvadozó jégkása alatt időnként váratlanul belereccsenek egy kis patakba (ami látatlanul a hótakarónk alatt csordogál, ki tudja merre). Örülök, hogy tizenöt év után is jól vizsgázik a bakancsom. A hó helyenként keveredik a fekete vulkanikus talajjal, mintha egy kakaós kásában túrázgatnánk - ennek örömére Zak kását főz másnap reggelire. A hegy tetején ritka kilátásban lesz részünk. Azon mázlisták közé tartozunk épp, akik látják a lépteiket, nincs köd, süt a nap és még kilátás is jár hozzá. Az esetek 95%-ban itt zord, nyirkos, ködös idő köszönti az itt járókat (sajnos többek vesztére), akik GPS híján elég csekély eséllyel találják meg az innen kivezető utat. Talán egyszer visszajövök ide, hogy az igazi énjét is közelebbről láthassam ennek a misztikus vidéknek. Azért a következő völgybe telepített kemping elég sok jelét tükrözi a jellemzően zord körülményeknek. Fekete köves-sziklás eláztatott talaj, hószigetek mindenütt, itt már szitál az eső, borul az ég és őszintén szólva, megkönnyebbülök, hogy nem itt lesz a ma esti főhadiszállásunk.

Szép lassan kiérünk az olvadozó hómezők fogságából. A következő hegyen túl már látszik: nemsokára új fejezethez érünk. Az átszelésre váró patak szimbolikusan is jelzi, hogy valamit hátrahagyunk, innentől másként lesz. Egy órán át gyaloglunk az U-alakú, gleccser vályta völgyben a kempingünk felé. Két oldalt kimagaslanak a zöld kúpok a hófedte csúcsaikkal, középen visszatükröződik a napsütés az Álftavátn tó felszínéről, a kék ég szürkés felhői mögül helyenként átszivárog a nap sugara. Mindezt egy óriás panoráma képen, tálcán kínálva nézhetem holnap reggelig. Napok óta talán először találom az eddig külön-külön látott színvilágot egy helyen. Egyre több madár köröz felettünk, minden harmóniában van. Az jut eszembe, biztos a mennyország is ilyen. Egy kicsit még bámulom a sátram ajtaján át. Este bárányleves. Kell ennél több?!