Ülök az üres vászon felett és próbálom megfoghatóvá, emészthetővé fogalmazni azt az útvesztőt, amibe néhány hónapja belekeveredtem. Bolyongok a mélység ismeretlen bugyraiban, amik egyszer elbizonytalanítanak, egyszer kapaszkodót adnak. Némelyik dermesztően hideg, így átsietek rajta (bár lehet, jobban tenném, ha inkább felfegyverezném magam egy kabáttal és fejlámpával), némelyikben elidőzöm, jól körülnézek, felfedezek, rácsodálkozok és biztonságban érzem magam. Már-már annyira, hogy hajlamos vagyok elfeledkezni arról, miért is jöttem ide, a barlang mélyére. 

Sétálgatok a folyosókon - valójában egyikről sem tudom, hová is vezet pontosan. Azt viszont tudom, hogy megyek és mennem kell. Minden nap lépek egy aprót előre. Lassan már alaklul a fejemben is a térkép. Örülök, amikor valami újat rajzolhatok rá. Egyre részletesebbet. Ki is színezem, amikor van kedvem, és gyermekként örülök az alkotásomnak. Ez már kétségtelenül meg van rajzolva, és senki nem veheti el tőlem a felfedezésem - ez már az enyém. Bízom benne, hogy egyszer majd másé is lesz...hogy ne csak engem gazdagítson.

Rá kellett jöjjek arra is, hogy bármennyire is jól megy a felfedezés, a talált kincsek halmozása, mit sem érek velük, ha nem látom a fényt, a felszínre vezető utat. Azt az utat, amelyre egyértelműen, biztos léptekkel, tiszta lelkiismerettel és bátorsággal szeretnék rálépni és végigmenni. Akkor is, ha olykor meredek létrákon, szakadékon, mocsarakon és félelmetes sötétségen keresztül vezet. Mert az út végén, újra megnyílik a világ. Tisztán, világosan, kétségek nélkül a maga teljes szépségében.

Azt hiszem, most kicsit megrekedtem. Meg kell javítanom a belső iránytűmet. Fel kell tennem a megfelelő kérdéseket, hogy válaszokat kapjak, megértsek, elengedjek és bátorságot gyűjtsek a döntéshez. A döntéshez, amelyből aztán cselekvés fakad és az a változás, ami miatt valójában elindultam ezen az úton.

S egyre inkább látom, és tanulom elfogadni azt is, hogy bár nagyon jó lenne, ha valaki végre megmondaná, merre van az előre, a válaszokat  nem mástól fogom megkapni, mert bennem vannak - belőlem kell megszületniük. Csak meg kell tanulnom megismerni és meghallani a saját hangomat: az ész, szív, lélek és a hit hangját.

Addigis viszem a keresztem és kincseim, tanulok, tapasztalok, alkotok, gyógyulok - mert mindez akkor is lehetséges, ha még csak úton vagyok.