Négy év szünet. Négy év hallgatása talán sok mindent elárul. Talán egyszer én is elárulom, mit rejt. Az is lehet, hogy ez is csak a szökőév egy kósza bejegyzése lesz, de megírom, mert súlya és üzenete van - számomra. És talán azok számára is, akik hozzám valamennyire hasonló cipőkben járnak.

Visszaolvastam az eddigi néhány bejegyzésemet, és mosolyogva nyugtáztam, mennyire könnyű volt a családos élet első négy éve, pedig az akkori nehézségeimet is valódi terhekként éltem meg. Azt gondoltam, idővel megedződöm és a rutin elég lesz. Nem volt elég. Egyre magasabb hegyek és szakadékok jöttek, olyan tempóban és gyakorisággal, hogy időnként úgy éreztem, nem bírok el velük. Sokszor nehéz a zsák, amit cipelni kell, a hegy magas; nincs hozzá térkép, csak a vágyott irányba mész; sokszor bolyongasz a még érintetlen utakon, és konyhakéssel vágod a bozótot; elfogy a víz is - idővel elfogytam én is. Márpedig az úthoz kell a muníció - kell az éltető víz; kell a remény, hogy az út végén valóban ott a csúcs, ahova tartasz; kell hozzá a társ, aki támogat; kell hozzá a barát, aki kérdez és meghallgat; kell az erő, amiből meríthetsz; és kell a hit, ami megtart, és elhiteti veled, hogy márpedig pont annyi kő van a zsákodban, amennyit még elbírsz. 

Mára megértettem, hogy akkor lehetek jó anya, ha nemcsak adok. Nemcsak magamBÓL kell adnom, hanem magamNAK is. Magamnak, magamért és másokért. Erőt, örömet, élményt, szeretetet, egy jó beszélgetést, bármit, ami hosszú távon és rendszeresen feltölti a folyamatosan merülő elemet. Most már látom, hogy a hosszú távú maratont csak így lehet lefutni, és ezentúl igenis megteremtem a lehetőségét a töltekezésnek.

Az elmúlt napokban sikerült. Néhány napra teljesen kicseréltek. Egy kicsit a felhőkben jártam, újra mosolyogtam. Alkottam - a semmiből egy új otthont az erdő mélyén. Hallgattam a csendet; a kuvik, tücsök, róka és a fák suhogásának közös zenéjét. Tüzet csiholtam, fát cipeltem, gödröt ástam, keresztkötésekből berendezést varázsoltam. Jólesően elfáradtam, mégis úgy éreztem, rég nem volt ennyi energiám. Beszéltem és hallgattam. Régi barátságok kerültek a megfelelő helyre és újak születtek. Harmóniában voltam a természettel, emberekkel, önmagammal. Egy pár napra nem csak anya, feleség, háztartásvezető és dolgozó nő voltam, hanem ÉN. Az az ÉN, aki egy ideje elveszett, és azóta is kétségbeesetten keresi az utat, hogy újra önmaga lehessen.

„Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik." ^{Mt 7,7-9}

Kértem és kaptam. S most hálatelt szívvel, és az elmúlás szomorúságával, de feltöltődve és reménnyel telve pakolom újra a zsákomat; nézem és próbálom kiismerni a rám váró hegyeket térkép nélkül is. Valójában, már sejtem, hogy nincs is rá szükség. Tanulok bízni - magamban, másokban, Istenben. Tanulom olvasni a jeleket, amik a természetben térkép nélkül is mutatják az utat; tanulom átadni a zsákom másnak, amikor az túl nehéz, és egyedül vinni, amikor elég erősnek érzem magam hozzá; tanulok töltekezni: megtalálni a vizet árasztó forrásokat; megbecsülni az igaz barátságokat; megtartani és táplálni a reményt, hogy idővel minden hegycsúcsot meghódítok és kiállom a viharok próbáit is.

Csak kapkodom a fejem. Nem is értem, mikor történt (talán két pislantás között). Nemrég még a babajelbeszéd gyümölcseit arattam, mára már szinte el is felejtettem, hogy egykor jókat pantomimeztünk együtt. Nagy mérföldkőhöz érkeztünk: Csibe elkezdett csicseregni - nem is keveset. Persze, idegen társaságában még visszabújik a babaköntösébe, és legtöbbször csendben mosolyog. De amit otthon művel... Az apjával nem győzzük mosollyal. Eljutottam arra a pontra, hogy innentől kezdve fel kell jegyeznem az aranyköpéseit. Az utókornak, magunknak, vagy jövőbeli önmagának. Annyira szívmelengető!

S íme a válogatás a mi alig két évesünk szájából:

  /Miután kiteregettük a ruhát/ 
- Hamaj végeztünk

- Most épp mit csinálsz azzal a krumplinyomóval?
- Kapajom a szöszt  /s közben a lábujjait piszkálja vele/

- Na, megyünk fürdeni?
- Nem megyünk. Később.

- Könyökömmel pukiztam /roppant egyet a könyöke/

- Anyu hazajött a kukából  /miután levittem a szemetet/

  /Az egyik esti elköszönése tőlünk/ 
- Szia Bogajam

- Nem boci tajka. /mindig tiltakozik eme gyerekdal ellen, de azért folytatja/ Oda lakni, ahol kapni

/Egy pohár tej után nyom egy cuppanóst az apja arcára, majd huncutul odavágja/ 
- Tejes puszi

És a szlovák nyelvű próbálkozásai:

- Meséld el, mit láttunk a szigeten a tóban!
- Halat, rybyt

- Keď nejde auto, akkor mehetünk

- Megmossuk a rukyt

- Duša mója /így ejti, hosszan. Az egyik népdalból vette, és random használja, bármikor/

Minden nap új meglepetéseket tartogat. Néhány kifejezést nem is értem, hol tanult. Mindenesetre lesben állok a jegyzetfüzetemmel, és alig várom a folytatást. Innentől nincs megállás :)

Az ember lánya vágyakozik- talán egész életében. Amíg gyerek, öregíti a korát, csak hogy lehessen már ő is olyan, mint a nagyok. "Nagyként" férj után áhítozik, friss házasként a gólyát lesi az ablakban. Amikor meg bekopogtat, a pillangóként szerte szálló énjét próbálja újra eggyé kovácsolni: gyerekből felnőttet, nőből feleséget, lányból anyát, Vercsából új Vercsát (?). És vágyik arra, hogy bár ne lenne sokszor olyan nehéz a lecke. Ülünk a vágyak villamosán, ami zakatol rendületlenül.

Most már kimerem mondani: nem szeretem az anyaság MINDEN pillanatát. De ettől még hiába telik be a pohár sokszor, még nem volt olyan perc, hogy megbántam volna, hogy anya lettem - és egész jól csinálom. De vannak dolgok, amiket elrontottam (és még mennyit el fogok). És akik "jól megmondták", mit hogy kéne másképp tennem, s most nyugtázva vállon veregetik magukat, azoknak üzenem, hogy nekik sem volt igazuk. Az út, amin végig kell mennem, meg volt és meg van írva. Ahogy a vasalót is meg kell fognia sok gyereknek ahhoz, hogy elhiggye, hogy éget, úgy van ez az anyaság vizsgáival is. Arra vágyom, bár puskázhatnék a jobb jegyért; amikor meg valaki a kezembe nyomná az apró betűs okos trükköket, úgysem hiszem el, hogy az ő papírján ott a megoldás a mi küzdelmeinkre is. Mert mindenkié más, még ha az hasonló is.

Ott van a fekete leves az anyaság mély bugyraiban, amiről senki nem beszélt nekem. Nem mert, nem akart, vagy egyszerűen csak befeketítené vele az idilli rózsaszín keretes képet, amit magának megalkotott. Persze, hajadonként sokkal jobb és könnyebb egy olyan anyaság után vágyakozni, ami harmonikus, meghitt, mosolygós. Az (is). De attól még talán jó lett volna felkészülnöm lélekben, milyen hegyek várnak rám.

Pl. senki nem mondta, hogy:

• a szülés körülményei mennyire meghatározzák a későbbi anya-gyermek kapcsolatot, ezért igenis érdemes harcolni a széllel szemben is egy szebb szülésélményért
• nem minden gyerek alszik el magától/kis segítséggel, vagy ha az elalvást lehet egyáltalán tanítani, akkor hogyan és mikor lássak neki úgy, hogy ne okozzak lelki traumát egyikünknek sem. Az utóbbi hetekben sikerült újra másfél órás altatási maratonokat produkálni (bababarát alvástanítás jeligére) - a végén már én is sírtam
• az igény szerinti szoptatás szép és jó dolog, de van bőven hátránya. Most ott tartok, hogy nem szeretném megvárni, míg a gyerek a saját tempójában engedi el a közelségem, mert már robbanni tudnék a frusztráltságtól. S ekkor kering a sok kérdőjel a fejem felett: hogy lépjünk túl ezen, hogy ne ártsak a kapcsolatunknak
• lesz a gyereknek több hullámban visszatérő "matrica-korszaka", amikor se főzni, se reggelizni, se WC-re ülni nem hagy majd, de cserébe a játszószőnyegen unatkozva bővíthetem fejben az aznapi teendők listáját
• mennyire nem egyszerű két embernek kialakítani és összehangolni a gyereknevelési elképzeléseit
• milyen nehéz, és mennyi mindenben kell jó példaként állnom a gyereke(i)m előtt. Már másfél évesen is Csibe agya mágnesként szippantja magába és tükrözi vissza minden rezdülésünket
• másfél év alatt összesen két, azaz KÉT estét tölthetek majd gyerkőc nélkül (abból is egyet kórházban)

        ... és még sorolhatnám

Nem szeretnék senkit sem eltántorítani eme nagy kalandtól. Én is alig várom, hogy újabb gyerekzsivajtól legyen telve az otthonunk. Ettől még igenis tud rögös lenni az út, amiről érdemes beszélni. Nem vagyok Szuperanya, és vállalom. S amíg minden nap egy apró lépést teszek, hogy olyan anyává váljak, amilyen lenni szeretnék, addig ez így van jól.

Van ilyen néven futó tanfolyam is, amit elvégeztünk fél éve, de nem (csak) erről szól ez a bejegyzés. Még pocakosan A nagy fordulópont utáni életünkre készülődve hozzátartozott a felkészüléshez sok-sok utánaolvasás, szülésfelkészítő, elsősegély tanfolyam meg nyitott szemmel járás, de hiába botlottam bele újra és újra... Minek nekem babajelbeszéd tanfolyam? Hát csak nem lesz ez a gyerek süket! Aztán megtudtam, miről is szól valójában.

Van az az "Ééééértsd már meg, amit mondok!" kétségbeesetten kérlelő nyüszítés, amely időnként rátelepszik a gyerek arcára, és ott marad percekig, órákig, vagy napokig levakarhatatlanul. Van az a "Hagyd már abba, vagy csináld egy kicsit más frekvencián ezt a nyöszörgést" egy kis csendet remélő hangulat, amikor kivennél egy óra szabadságot az anyai létből (és az alatt elszaladnál mondjuk a Marsra ordítani egyet). És van, amikor ez a két állapot találkozik. Na ilyenkor nagy reményeket fűzök ahhoz, hogy kifizetődött a tanfolyami fejtágítás, és jobban belelátok majd a kis Maszatkám fejébe, hogy megértsem azt a benne levő nagy érzés és impulzus kavalkádot, ami nap mind nap a világ felfedezésével jár. 

Persze, nem kell ahhoz feltétlenül kézzel-lábbal mutogatni, hogy egy anyai szív szavak és mozdulatok nélkül is megsejtse, mire van épp szüksége a csemetéjének. Hiszem, hogy így van. De ha megtehetem, hogy megtanítom beszélni a kezeit, hogy ezáltal is kicsit kinyíljon előtte a világ, akkor megteszem. Hogy elmondhassa, mit lát, érez, mit szeretne; hogy érezze, érdemes megszólítania a környezetét, mert az válaszol; hogy színesebbé váljanak a napjaink és szorosabbá a kapcsolatunk. 

Mostanra kezd értelmet nyerni a sok befektetett energia. A kis Maszat mára egy szót mond csak, de vagy húsz továbbit jelel. Az újakat meg egyik napról a másikra szippantja magába. Élvezi, hogy egyre több helyzetben elmondhatja frusztrált nyöszörgés nélkül: ami a szívén, az a "kezén". Elkéri a labdát, könyvet; szól, amikor a távolban ugató kutyát hallja; együtt "olvassuk" a könyveket; megbeszéljük, hogy a tigris nem nyúl, csak mert hosszú fület rajzoltak neki; új jeleket talál ki egyedül, és tudom, hogy az apját hiányolja, amikor az épp nincs otthon.

Ha három éves korára tanul meg csak szavakat mondani, mi addigis jókat fogunk beszélgetni. Hát nem megérte!?

Amikor az utcán összetalálkozok babakocsikat tologató (főleg) anyukákkal, összeköt valami láthatatlan sorstársiasság. Ő is tudja azt, amit én, s amit még egyikünk sem tudott eddig. Valószínűleg, ő sem végzett logisztika szakon, mégis valahogyan szervezi az életét gyerekkel is. És az a gyerek felnő, nem marad éhen, ruhátlanul és tudatlanul. Ma már tudom és átérzem, hogy minden anyának kijárna egy korona a mindennapok menedzseléséért; azokért a fejben írt regényekért, amiknek mi gyerekként csak a végkifejletét láttuk/hallottuk összefoglalva (az apák valószínűleg nem tökölnének ennyit :). Hogy miről beszélek? 

***         ***       ***

Egy évvel ezelőtti forgatókönyv:

• Képzeld, Pesten vagyok! Du 4-5 között lesz egy szabad órám. Tudunk találkozni az Astória környékén?
• Jujj, de jóó! Naná, már repülök is. 4-kor az Astória előtt :)

Pár hónappal ezelőtti forgatókönyv:

• Képzeld, Pesten vagyok! Du 4-5 között lesz egy szabad órám. Tudunk találkozni az Astória környékén?
• Jujj, de jóó! Várj, gondolkodom a logisztikán! 

Uff... az pont Csibe alvóidejében van. Hátha vmi csoda folytán addigra felébred, és elindulunk időben. Persze, nem fog, de nehogy már ez legyen az akadály! Jajj, még ennie is kell indulás előtt! Vagy elviszem a kajáját, de akkor olyan helyre kell mennünk, ahol megetethetem (és nem baj a disznóól, amit csinálunk). Ezer éve nem láttam őt, muszáj találkoznunk. Szóval Astória...hm...metró-metró vagy metró-villamos. A csudába, nem mehetünk babakocsival, mert én aztán nem viszem ezt a járgányt mozgólépcsőre (na meg tilos is). Vagy mehetnénk villamossal meg busszal. Legfeljebb várok alacsony padlósat. Á, az úgy marha sokáig tart. Nem fogok 2x50 percet zötyögni a gyerekkel csúcsidőben egy fél órás találkáért. Na mindegy, akkor megyünk hordozóval, azzal metrózhatok. Haha...még mindig nem varrtam meg a hordozós pulcsimat! Mondjuk, ha felkötném őt előre, akkor felvehetném a sima téli kabátomat. Jajj, de kilenc kilót már nem bírok el elöl annyi ideig. Mi legyen? Esetleg ha mégis hátrakötném valahogy rá a kabátra és akkor őt is jól beöltöztetem. Na de akkor meg totál leizzad a metróban, még a sapkáját sem fogom tudni levenni róla, ha a hátamon van, és akkor végigordítja az utat. Ahh...nem lehet igaz! Vagy várjunk! Azt mondta, Astória környéke. Esetleg mehetnénk a Duna partra, oda kibuszozok hamar. Á, de akkor kb. 10 percet lennénk együtt, mert neki vissza is kell jutnia az Astóriához egy órán belül...ööö....

• Figyelj, nem tudnál mégiscsak Te jönni hozzánk?
• Á, az most nem fér bele az időmbe, sajnos.
• Hát, akkor majd legközelebb...  :(

***         ***       ***

Csak egy kis ízelítő a mindennapokból. Valamelyik nap már azon röhögtem, hogy azon is tíz percig agyalok, mikor és hogy altassam el Csibét ahhoz, hogy egy ismerősöm Y óra tájban felcsöngethessen, és én leszaladhassak két percre átvenni tőle egy csomagot (mert hát, mégse hagyom magára a gyerkőcöt az üres lakásban).

Szóval minden nap szorgalmasan gyakorlom a logisztika mesterségét, és az az érzésem, hogy két gyerek mellett már a tökélyre fogom fejleszteni. A fejben GPS-em már a világ összes nyelvén és akcentusán tudja mantrázni az "újratervezés" szót. Elégedetten megveregetem a vállamat, amikor nekem szegezi valaki a "Hogy tudsz mindig ilyen gyorsan elkészülni, és időben ideérni?" kérdését, Mr. X közben meg már a kérdést se hinné el, mert tudja, hogy ez azért nem úgy van. De fejlődöm. Bár - szégyen, nem szégyen - még így is akad időnként egy elfelejtett pelenkacsere, elmaradt etetés vagy lemondott időpont. De mára már tudnék sok pozitív kimenetelű történettel, rendszeres programokkal és babával elvégzett tanfolyammal is dicsekedni. És lesz ez még jobb is.

Addigis, hajrá logisztika koronázatlan királynői! :)

Tegnap egy ajándékboltban járva megakadt a szemem egy "olvadó órán", amit Salvador Dali elfolyó órái ihlettek. Értettem a célzást - már jó néhány hete azt tervezem, hogy a következő blogbejegyzésem az időm (nem)menedzseléséről lesz. Azt hiszem, az eltelt pár hét, amióta utoljára írtam, sok mindent elárul. 

Nagy lendülettel Csibe három hónapos kora óta elkezdtem szőni az álmok hálóját, hogy majd mennyi mindent fogok véghezvinni otthon levő anyaként. Hisz "letelt" a legnehezebb időszak, fellélegeztem, érzem, hogy szabad vagyok, és arra van időm, amire csak szeretném. Aztán egyszer csak Csibe gondolt egyet - ő köszöni szépen, nem kér belőle. Értetlenül fogadja, miért nem inkább az ő mozdulatlanságából, de nagyon menni akarásából adódó frusztrációjával foglalkozom; miért nem állítom meg az akaratosan egyre csak feltörekvő fogakat; miért akarom megetetni vagy elaltatni, amikor ő neki fel kell fedeznie a világot. Az egészet. Nekem pedig az a feladatom, hogy ajtót nyissak előtte, feladjam rá a sapkát, kabátot, felültessem az Óperencián túlra induló vonatra, és mindig hazavárjam.

Gondoltam, már egész jó barátságban vagyok az Idővel. Elvégre, elvégeztem egy egyetemet (volt év, amikor kettőt is egyszerre), számtalan ST tábort (ha cserkész vagy, tudod...), újítottam fel lakást munka mellett, tanultam az időmenedzsmentről. Nem lesz gond. Jóban vagyunk.

Gondoltam, Csibe érkezésével kissé megváltozik az Idővel való barátságunk - hát, azt kell mondjam, derengő ismerősökké távolodtunk. Újra és újra találkoznunk kell, megismerni egymást, hisz mindketten sokat változtunk. Ő legfőképpen abban, hogy nem árulja el, mikor meddig tesz látogatást a napjainkban. Van, hogy csak kopogtat, beköszön, aztán már megy is. Máskor egész nap elücsörög nálunk. Persze, készülni nem nagyon tudok az érkezésére, csak próbálom kiismerni a szokásait, és többé nem ragaszkodni makacsul ahhoz, hogy én hívjam meg egy adott időpontra (pedig még sütit is sütnék neki). 

Rájöttem, hogy akkor járok a legjobban, ha nem kapaszkodom tervekbe, hosszú távú menetrendekbe, csak engedem, hogy Ő legyen a főnök időnként. Elengedtem az elképzelést, hogy kiszámítható és nagyjából fix időpontunk legyen a lefekvésre; elengedtem a szabad estékre álmodott kikapcsolódást; elengedtem a szabad estéket is; elengedtem a heti többszörös főzést, a varrogatást. Helyette várok. Várok és tanulok - várok az ajtóm előtt, és nyitogatom (hátha Ő jött vendégségbe); tanulom elengedni azt, amit még el kell engednem, és tanulom szakaszosan végezni a tevékenységeket.

Így lettek mára új barátaim a többször újramelegített kávé, az öt szakaszban főzött, majd mégis hidegen elfogyasztott ebéd, a szomorú szemekkel sóhajtozó varrnivaló és a tornyosuló szennyes. De én gyorsan tanulok - nemsokára Idő Úr is újra felkerül a baráti listára. Addig pedig gyönyörködöm a fél éves kiscsibénk mosolyában, amit az idő múlása, rendszertelen látogatása és kiszámíthatatlansága sem koptathat el soha.

Szegény édes jó anyáink, akik látástól vakulásig suvickolhatták a "műsoros" pelenkákat. Még jó, hogy az én generációmnak már rendelkezésére áll több tucat egyhasználatos. Hogy ma még vannak olyan elvetemültek, akik ennek dacára folytatják elődeink eme csodálatos időrabló, bőrt tönkretevő és hátfájdító szép hagyományát? Naná! Én vagyok az egyik. Eszem ágában sem volt beállni a sorba, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy indokolatlanul sok időt gondolkodom a témán; van egy készletem, amiből pár darabot már le is cseréltem; és még varrni is fogok ilyet.

Először csak felcsillant a szemem, aztán jött egy érv, kettő majd tíz mellette. Hát legyen. De én nem fogok ám harmincezreket költeni a csilli-villi külsőkre. Mekkora marketingfogás, hogy rókás, mosómedvés, cuki villantós mintákkal legombolnak rólad egy vagyont, pedig azt nem látja senki! Átlátok ám a szitán! Na igen. Szép is lenne, ha időnként nem cáfolnám meg az elveimet. Nézz be a szekrényembe, és köszönj a békás, zebrás, pöttyös és kedvenc zöld pelusaimnak! 

Akkor most hogy is van ez? Sorolhatnám az érvek hosszú listáját, meg kezdhetném győzködni azokat, akik még nem álltak be a pro vagy kontracsoportba. De nem fogom. Elég egy ember a háztartásban, akit nem sikerült meggyőznöm, hogy higgye már el, jó lesz ez nekünk - MÉG. És csak azért is lesz itt még olyan poszt, ahol beszámolok a sikersztoriról: Mr. X is elhitte, és beadta a derekát :)

 Azért egy pár szót ejtek, hogy én miért is mosipelusozok (merthogy ilyen néven terjedt el manapság):

• már így is ijesztően sok szemetet termelek. Persze, szelektálom, de azért gyerekenként 2,5 tonna műanyag bomba, ami 500 év alatt se bomlik le - kicsit mellbe vágott a kép, hogy milyen bolygót hagynék az utódaimra. Szeretem a Földet - ennyi jár neki
• egészségesebbnek tartom. OK, a külső rész műanyag, de légáteresztő, a többi viszont természetes anyagból készült. Az eldobhatós 100% műanyag. Ha nő vagy, ismered az érzést, ha férfi, tegyél be egy napra egy betétet, és meglátod! Vegyi úton fehérítik, az extra szárazon tartó meg a bőrt is extra szárazzá varázsolja. Ekkor jönnek képbe az ellendolgozó popsikrémek tele finom kőolaj származékkal. Hajrá pelenka és kozmetikaipar! Szeretem a lányomat - ennyi jár neki
• örömet és kihívást jelent. Örömet, amikor újat tanulok; beszerzek valami szépet jó áron. Kihívást, hogy kitapasztaljam, melyik fajta és hogyan fog nálunk működni. Kihívás, hogy megvarrjak egy saját igényre szabott darabot. Szeretem magamat is - ennyi jár nekem.

A mosható pelenkázás mára egy kultúrává nőtte ki magát. Vannak klubok, segítő csoportok és anyukák, online és élő ismertető tanfolyamok, alkotók és vásárok. Egy komplett egyetemi kurzust lehetne indítani a témában, hogy az ember átlássa, mennyi minden rejlik benne. Aki nem hiszi, járjon utána!

"Majd, ha anya leszel, megtudod..." - mondták az okosok. Én csak néhány hónapja ízlelgetem a szót. Megrágom, kóstolgatom, ismerkedem az ízével, kezdem kapisgálni. Kétségtelen: anya lettem. De nem csak úgy egyik napról a másikra (egyik nap bent, másik napi kint, és hopp, itt egy kis élőlény).

Persze, rendesen pofon vágna a rácsodálkozás, ha az anyaságot váratlanul hozná a postás: "Önnek üzenete érkezett: Holnaptól Ön visszavonhatatlanul és örökre egy új státuszba lép. Kéretik önzetlenül és maradéktalanul teljesíteni az alábbi 8562 feladatot, rendelkezni a felsorolt 152 készséggel a nap 24 órájában, röpke 20-60 éven keresztül. Aláírásával elfogadja az ismeretlen teljesítési útmutatót. Holnap kézbesítjük a 3620g-os, 54 centis csomagot. Sok sikert Anyuka!"

Hogy mikor kezdődött? Nem is tudom. Úgy tíz-tizenkét évesen, amikor megszületett bennem a vágy, hogy anya legyek. S elkezdett íródni a nagy forgatókönyv a felnőtt életemről (egy fiú, egy lány. Minimum). Igaz, több évet vártam, mint szerettem volna, de két pislantás után két rózsaszín csíkkal valósággá vált. Az első kérdőjeles hetek és a rosszullétes napokat visszaszámlálós időszak után fejbe vágott a felismerés: én már egy pocaklakóval a testemben is anya vagyok. ANYA!!! Nem kell ahhoz megvárni az első születésnapot. Nem gondoltam volna. És még mennyi mindent (nem) gondoltam volna?!:

• hogy mennyire tudok félteni egy lényt, akit még nem is ismerek, csak bennem növekszik
• hogy a hormonok hullámvasútja engem aztán nem fog hisztissé, depresszióssá, "mindenenbárholésbármikorsíróssá" tenni. Hajjajajj...
• hogy a nagy Nap, amit ezerszer lejátszottam a fejemben, nem pont úgy fog alakulni, ahogy azt megálmodtam
• hogy rám nem igaz, a "kezedbe adják, és mindent elfelejtesz" címke
• hogy a mindent elsöprő anyai szeretetet nem a gólya hozta, hanem az első pihentető éjszaka utáni együttlétek lassan, komótosan, egyre nagyobb erővel
• hogy az első oltás és vele járó láz sokkal jobban fájt az én lelkemnek, mint a lányomnak
• hogy csak gyerekkori képek alapján látom a gyermekemben a szülői géneket - egyelőre
• hogy két hétig tartó dilemmát és egy álmatlan éjszakát képes okozni a kérdés: merjem-e másra hagyni egy estére az egy hónapos babámat
• hogy önként és dalolva beálltam a mosható pelenkát használók sorába - és még élvezem is
• hogy két és fél hónapig nem ehetek, pisilhetek, zuhanyozhatok, alhatok, amikor kedvem tartja (na jó, azért ezt sejtettem)
• hogy három hónap után főzök, takarítok, varrogatok kedvemre, és nem vagyok hulla estére
• hogy ez a négy és fél hónapos mosolygombóc mennyi örömet tud okozni, és hogy az anyaság minden egyes percét szeretni fogom.

Nos, miután kiveséztem a tudatlanságomat, a következő fejezetekben lássuk, mit sikerült már megértenem az anyai lét valóságából. Most tarthatok az öt kötetes könyv első kötetének második fejezeténél. Ez kb. annyit jelent, hogy "Gratulálunk, sikeres felvételt nyertél az anyák egyetemére, és elkezdted az első szemesztert". Nem merek belegondolni, hogy lesz majd vizsgaidőszak is. De tudatosan vállaltam, és állok elébe.